A közhangulat emelt a talapzatra, ahol két Batsányi-vers, A látó és A franciaországi változásokra után elmondtam a Nemzeti dalt. Természetesen, részt vettem az ismert menetben, s hogy ez minek minősül, nem az én dolgom meghatározni, de emlékeztetek a történelemre, amelynek tanúsága szerint mi háborúkat nem nagyon nyertünk, de csatákat igen. Ezen az első napon is ez történt. Mentünk végig a Kiskörúton és a Margit hídon át a Bem-szoborhoz. Ott Bessenyei Ferinek kellett szavalnia, aki este Németh László Galilei-ét játszotta, s odaszólt nekem, hogy váltsam föl. De én már nem jutottam szóhoz, mert... Szavalatokra már nem volt szükség. Vagy kétezer fős volt a tömeg. Be akarták törni az Országház I-es kapuját. Úgy álltam, hogy beláthattam a kapu résén, és láttam, hogy készülődnek a tűzoltók, mögöttük pedig a géppuskás parlamenti őrök. Könyörögtem a tömegnek: — Barátaim, ne! Csak alkotmányos módon! Szétlőnek bennünket! — A hasizmokat fájdító kiabálással sikerült elérni, hogy nem törtük be a kaput. A tömeg azoknak a diákoknak a sorsa felől akart meggyőződni, akik egy petícióval már korábban bejutottak a Parlamentbe. Erdei Ferenc felesége érkezett, és az ő árnyékában kerültem be az épületbe, abba a szobába, amelynek erkélye a térre nézett, ahol a tömeg már Nagy Imrét követelte. Rám annyit bíztak, hogy ötpercenként hívjam Nagy Imre lakását. A felesége azt mondta: már elindult, de mit akarnak tőle, ő egy egyszerű Orsó utcai lakos.
A tömeget valahogy le kellett csillapítani. Két íróasztali lámpával megvilágítottak engem az erkélyen, és kezdtem újra mondani a Fölszállott a pávát és a többieket. De a tömeg kifütyült, mert Nagy Imrét akarta hallani. De mit tudott mondani? Nyugodjanak meg, barátaim, menjenek haza?
Utána besodródtam egy belső terembe, ahol Mekis, Hidas és Erdei ült. Szegény Erdei. Akkor már mellettem volt Veres Péter bácsi, ott volt Devecseri Gábor, és voltak még sokan a közélet és az írószövetség emberei közül. Valamelyik politikus azt mondta: — A maguk csürhéje, maguk hívták ide, maguk is vigyék el. — Erre Péter bácsi földhöz vágta a kalapját, és fölüvöltött: — A betyár úristenit! Most csürhe?! Bezzeg amikor a voksuk kell, akkor magyar dolgozó nép! — Ekkor felszakadt a terem ajtaja, és bejött egy reszkető, könnyes szemű fiatalember, markában nyolc-tíz üres töltényhüvellyel. — Önök itt vitatkoznak, a Múzeum-kertben pedig lelőtték az évfolyamtársamat. — Egyetemista volt. Erre Nagy Imre emelte fel a szavát: — Hol a belügyminiszter? Az tud róla?
…(néhány nappal később) a feleségemmel és jó néhány társammal együtt mentünk a Parlamentbe tárgyalni az új vezetőkkel. A nevezetes I-es kapunál szovjet katonák álltak géppisztollyal, sorfal könnyítette a bejutást. Illyés Gyula éppen jött kifelé az Írószövetség küldöttségével. Hasonló feladattal jártak ott, mint mi. Feleúton összetalálkoztunk, átölelt, és azt mondta halkan: — Nézd ezeket a fegyvereseket, nem tudják, hogy egy történelmi pillanat részesei. — Majd megfogta a két vállamat, és a szemembe nézve azt mondta: — Nincsen elveszve az a nemzet, amelynek ilyen ifjúsága van.
Máig őrzöm ezt a mondatot. Majd eljött ötvenhét telének vége, tavaszának eleje, csatakos, szürke, ködös, párás, elszomorító idő. Az újságok tele voltak a konszolidációval. Hittem is benne, meg nem is. A belváros utcáin bóklásztam, a magam gondolataival terhelten, szerettem volna objektíven látni magamat az eseményekben, és objektíven látni a jövőt, azt, hogy mi a teendő. Az Erzsébet híd még a Dunába lógatta íveit; ott, a hídfőnél találkoztam újra össze Illyés Gyulával. Nincs ölelés, nincs köszönés, csak a szemsugarak találkoznak. — Gyula bátyám, mit kell tenni? — Nézett rám hosszasan, majd megszólalt: — A becsület részleges megóvása mellett, elvtársam, életben kell maradni.
