A Parlamentnél
Földön-fektem iszonyú homorúja
gyöpös a vér s az esőlé után,
kivált alkalom hány leveles tócsa
tükrözte gyűrötten tovább,
mióta menni újra megtanultam
tizennyolc évesen, már túl az ötvenen
halálom zónájába visszajárok,
látszatra villamoshoz, kézfogásra.
Gondolja-e most valaki, milyen
történelmet, kaszálást, parkosított
a csitri-szép cigány, s a mátós
utcaseprő mit söpör? platán-avart,
de nékem földbe vájó fogsort
és tenyeret, s az újraültetett
dísztérre csinosított sírvirágok
felejtetnének, sose feledek!
Mert egész hétköznapi életemmel,
ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés
terén, cigarettára gyújtok,
eldobom az érvénytelen jegyet,
ő működik, ki akkor erre voltam
véletlenül és mégis sors szerint,
fiatal arcom látom ma is
oda-vissza a 2-es villamosban.
Összegyűjtött vallomások, Kossuth tér, 1956
Befejezése után nemsokára magamban is
végére jártam a vérengzésnek, felbecsültem
a halottak számát, nem volt kétségem
gyilkosaik felől, bár elfödték személyüket
rejtett ravaszra, tűzvető gombra nehezedve,
eszement tombolásban cikázó futásomból
megrajzoltam a rémes térkép rám eső részét,
a bezárult kör végleges pontjait megjelöltem,
az áldozati hellyé dúlt iszamos menedéken
megjegyeztem ott maradt szomszédaimat,
bemértem fektem ikertestünkre szabott hiányát,
és krónikáztam, kétségbevonhatatlan
bizonyítottam, honnan lőttek, miért nem
futottam hátra, hisz akit eltaláltak, valahány
előrebukott, dicsértem pontos ösztönöm,
miként hajszolt a biztonságba, aztán már
elvéreznem lehetett, mert onnan menekített
félkarú társam fél lábamon, ahol mindenki
meghalt, nem takargattam sebemet, a belém állt
repeszt bárkinek megvallottam, és verset írtam
az őszről mint természeti jelenségről,
mintha az az egész természeti csapás lett volna,
és tudtam, azoknak nem hiszek soha, akik
a beálló csöndeket kéjesen fölrobbantották,
hadd higgyük, akkor lesz vége, ha mind ott veszünk,
akkor még nem sejtettem, majd összefog
a hazugság a múló idővel, emlékeinkbe
rejtőzik a gonosz, miénkké szervesül belénk,
s a tér visszhangjai, az ablaktükrözések
viszonylagossá változtatnak minden bizonyosat,
s ha nem tudjuk eldönteni, ki hol feküdt
a másikától, miként mernénk állítani,
amit tudunk azon fölül, és a hazugság
illetékes, és a vértanú nem tanú,
és a túlélő nem túlélő, a szörnyű álom
délelőttjén, akár részt sem vett volna,
fegyvert látnak a krumplis zsákban,
bejáratlan padlásokon vadonatúj
töltényhüvelynek vélik a szemetet,
katonának saját árnyékukat, ágyúnak az
esőcsatornát, fekete kalózkendőnek hiszik
a tankos sisakot, a véletlen és hanyag
legyintésben a tűzparancs jelét, mikor
a Fekete Tábornok fölkiáltott, csak a
fraternizálást akarta megszüntetni, nem tehet
arról, hogy a fegyverek elszabadultak,
pusztuljon, aki él, vesszen, aki idejött!
kiderítetlen tettesek nyomán így marad el
a büntetés, tragédiám katarzisa,
érjem be a miniszteri bárszekrény italával,
mily különös, hogy abból tarthattam
életáldomást,
s ha nézni bírom, nézzem csak azt a nőt, kivel
együtt feküdtem, a halott akár kielégült
szerető a fotón, elhálva szemérmetlenül.
