És hogy a torna mennyire volt mennyei vagy pokoli a szédelgő végzősöknek, arról árulkodjék képünk. Mert aki éjjel legény, az nappal ne aludjon. A többi diák is bekapcsolódhatott volna a hajnali hacacáréba, ám vagy túl szégyenlősek, vagy túl fáradtak voltak hozzá (de hát lehettek fáradtabbak az éjszakát áttáncoló "nagyoknál"?). No, de az is meglehet, hogy a nap további részére tartogatták energiáikat.
Volt is rá szükségük, ugyanis többen beneveztek tokányfőzőversenyünkre, ami már hagyománynak kezd számítani e napon, illetve csapatokba verődve részt vettek a lóti-futin, ahol jócskán megizzasztottuk vállalkozó szellemű iskolatársainkat az egész várost átívelő feladatokkal. Ha már a hagyományokról van szó, megemlíteném a tanár–diák focimeccset, ahol végre a diák izzasztotta a tanárt, és nem fordítva.
A kreatívabbak kézműveskedtek, a csintalanabbak vizes lufikkal dobálóztak, és nemcsak, olykor a veder is előkerült mindenki "örömére". A kisebbek számára a nap fénypontjának a habfürdős csúszkálás számított, a középiskolások kissé sajnálták ruháikat, de jövőre majd hoznak fürdőruhát...
A játék mellett nem feledkeztünk meg a kultúráról sem, így az angol nyelvű drámakör rövid előadásait tekinthettük meg, valamint szavaló- és népdalvetélkedőn mérhettük össze tudásunkat. Az iskola vendége volt e napra a Sepsi­szent­györgyön önkénteskedő lettországi lány, aki igazi kuriózumnak számított, egyesekkel össze is ismerkedett, és egy jó kis beszélgetős délutánon sokat nevettünk egy közeli kávézóban.
A diáknapot nem sikerült volna megszerveznünk támogatóink nélkül, akiknek köszönjük segítségüket, és most láthatják az eredményt: móka és kacagás.

Ugron Nóri