A 93 éves Lajos bácsi emlékírói eszközeivel: egy régi írógéppel és kézzel rótt jegyzeteivel

Végjáték – mások rendezésében
Ha az emberi gyarlóságok nem bonyolították volna a helyzetet, a törvény, a hírhedt 1991/18-as önmagában akkor is sok fejtörést és konfliktust okozott volna, mert kevés ellentmondásosabb és kiforgathatóbb jogszabályt produkált az ebben fölös buzgalommal jeleskedő román törvényhozás. Nos, mindezekről mérvadó, amit az emlékíró az utókor számára feljegyzett, engedelmével idézünk belőle, mert egy történelmileg páratlan fordulat pontos leírása, és mert témánk szempontjából elengedhetetlenül fontos. E húsz év a vitatott visszaszármaztatás-felosztás nyomán alakult úgy, ahogy alakult Keresztváron és egyebütt is falvainkban, s ha már arról van szó, "keresztjét" nem csupán Keresztváron hordozzák a kárvallottak.
Idézett memoárjában (Dalból van a lelkem, 2008) Fekete Lajos leírja, hogyan vezényelte le a téesztagok megbízásából az állatok kiosztását. A kollektív istállón kívül a faluban létezett egy szövetkezetközi tehenészet is, melyet a helyi mellett a tatrangi, bodolai, zajzoni és pürkereci téeszek bevonásával hoztak létre a mindenható állami hatóságok, s mely az állandó takarmányhiány miatt utolsó éveiben az állatok kiéheztetésének intézménye volt. Emiatt kiosztáskor a hajdani leadott állatok után mindenki kapott "egy csontváz tehenet. Ezért aztán Keresztvár kivételével a többi 4 község szövetkezeti tagsága lemondott a tehenekről" – jegyzi fel a krónikás.

Mennyi fér a zsebbe
A földek kiosztásában való részvételre, bár felkérték, narrátorunk nem vállalkozott. Hogy miért ódzkodott, ő tudja, nyilvánosságra hozott leghatásosabb kifogását közli csak velünk: nem lévén odavalósi, nem ismerheti eléggé alaposan a helyi viszonyokat. Nos, voltak nála kevésbé tartózkodóak, akiket nem odavalósi voltuk egyáltalában nem zavart.
"Én a feleségem részéről voltam érdekelt, akinek eléggé szép területei voltak Kereszt­váron. Nekem Lisznyóban volt örökölt birtokom. Ezek visszaszerzésekor aztán ízelítőt kaptam, milyen sok visszaéléssel, csalafintasággal találkozhat az ember. Társulási formában gondoltunk gazdálkodni, de ezt leszavazta a közgyűlés. Jól is tette. A földosztó bizottságban olyan egyének voltak, illetve furakodtak oda, akiknek előre jól elgondolt terveik voltak a maguk érdekeinek megvalósítására. Csi­náltatott is a mérnök úr olyan zsebeket a ruháira, hogy azokba minél több beférhessen. Aztán mások is követték példáját. Keresztváron »kifelejtettek« egy kéthektáros területet, hátha sikerül. Nem sikerült! Lisznyóban is kifelejtettek egy hektár szántót. Egyeseknek a mezőn mértek területet az erdei kaszáló helyett. Az erdei kaszálóknak aztán nyoma veszett, illetve eladták valami bodzaiaknak jó pénzért. Sze­gény mérnök egypár hét után kicserélte újra a kocsiját. A mérnök mellett tanácsadók is tollasodtak ha neked szabad, nekem is szabad alapon. Volt aztán javítgatás a néptanácsnál levő hivatalos nyilvántartásokban. Aki addig mindig pénzhiánnyal küszködött, máról holnapra vásárolt vetőgépet, utánfutót stb. Érdekes, ezek a jövedelmek, ahogy jöttek, úgy el is tűntek."

"Mesés" hitelviszonyok
Hogy miként indult be a magángazdálkodás, milyen támogatásra lehetett számítani, erre vonatkozóan Fekete Lajosnak a kulisszák mögé világító mondanivalója van. A hiánygazdaság, minden reflexével, vígan virágzott még.
"Hiába volt meg a föld, az udvarunkban semmi mezőgazdasági szerszám vagy gép nem volt. Hozzá kellett látnom azok beszerzéséhez. Az első, amit célba vettem, a traktor volt. Fel is iratkoztam traktorvásárlásra. Megtakarított pénzem volt legalább két kistraktorra való. Feleségem tanácsolta, amíg megjön a traktor, vegyem meg az utánfutót, az ekét stb., mondom neki, kikacag a világ, még az sincs, ami húzza a gépeket. Minden héten sokszor még kétszer is jártam a traktorgyárat, mikor kerül sor reám? Már eltelt másfél hónap, de még semmi biztató jel. Aztán V. I., aki a traktorgyárban dogozott, hazaállít egy traktorral. Kérdem, hogy jutottál hozzá. Tanító úr, aki osztogatja a traktorokat, az magának tanítványa volt – mondta. Megmagyarázta, hol lakik a Patakon. Már jó estefelé volt, de én azonnal felszaladtam. Bekopogok hozzá nagy meglepetésre, majd kérdezi, mi járatban vagyok. Mondom neki, mi, keresztváriak nem tudjuk egymást segíteni? Dehogynem, feleli ő, miről volna szó? Mondom, nekem is egy traktorkára volna szükségem. Azonnal hozott egy ívet, hogy kérvényt írjak. Mondja, holnap reggel legyek a 6-os számú gyárkapunál 300 000 lejjel a zsebben. De honnan annyi pénz? Amikor feliratkoztam, a traktor 90 000 lej volt, én akkor rendelkeztem 200 000 lejjel, és most még 100 000 kellene, hogy egyet vásárolhassak. Irány a rokonság kölcsönért. A szomszédom, egy öreg legény egymaga ki tudott segíteni 100 000 lejjel, ehhez még összevakartunk 50 000-et. Másnap reggel irány a gyár 6-os szá­mú kapuja. Beadtuk a kérést, és azonnal jelentkeztünk is a pénztárnál. Előttünk volt már két személy, aztán ránk került a sor. Szegény pénztárosnő, egyenként vette a pénzes csomagokat. Ha jól emlékszem, 100-as csomagolásban volt a pénz. Kettővel már végzett, amikor a harmadikra került a sor, jön egy leányka a pénztárosnőhöz, azonnal le kell mennie egyik részlegre fizetni a munkásokat. A pénztárosnő ránéz a fiamra, felveszi a harmadik csomagot, és kérdi: ez is úgy rendben van, mint a többi? Mi magának a foglalkozása? Mondja a fiam, hogy tanár vagyok. Erre a harmadik csomagot átvette számolatlanul, és ideadta a nyugtát. Aztán délutánig ácsoroghattunk. Magunkkal vittük egy volt tanítványomat is, aki traktorista volt. Mi egy meggypiros traktor mellett állapodtunk meg. Tettek mindenik traktorba egypár liter motorinát, éppen csak annyit, hogy az első Peco-állomáshoz érjünk vele. A traktort meg kellett húzatni, mert nem volt akkumulátoruk, de biztosítottak, hogy a hét folyamán fognak hozni. Én és a fiam elhelyezkedtünk egy-egy sárhányón. De kutya őszi hideg volt, mi bizony megfáztunk alaposan. Aztán otthon megmelegedtünk, mert az új gépet meg kellett locsolni. Aztán megkaptuk az akkumulátort is. Az a traktor áldás volt az életemben. Állandóan hasznot hozott a házhoz, nem mint a kicsi kocsi, amelyik csak ürítette a zsebeimet.
A kért kölcsönt vissza kellett adni, és a legszükségesebb mezőgazdasági eszközöket be kellett szerezni. Azt tanácsolták, forduljak a bankhoz kölcsönért. Sürgősen kellett az utánfutókocsi, de még sürgősebben az eke, mert kellett az őszi szántáshoz. Megírtam a kérvényt, és igényeltem 150 000 lejt, ami akkor elég kevés összegnek tűnt. A törlesztést három évre kértem, a bankban kijavították öt évre. Gondoltam, milyen előzékenyek, ne legyen nekem terhes a visszafizetés. Az első hónap után már vittem a tartozás egyharmadát. Aztán nézem a banknál, egy nagy plakát kitéve, hogy a kamat felemelkedett 50 százáalékra. Szinte beleszédültem. Kérdem, hogy lehetséges ez? Mondják, hogy nekik is a pénzhígulás után kell igazodniuk. Hazamegyek, mondom a feleségemnek, mindent pénzzé teszünk, de attól a tartozástól azonnal meg kell szabadulnunk. Volt két új szép perzsaszőnyeg, volt disznó, gabona, és egypár nap alatt összegyűjtöttük a szükséges összeget. Így szabadultam meg a banktól, gondolom, egész életemre."

Tolvajok a határban
A magángazdálkodás úttörőinek a termés betakarítása előtt gyűlt meg igazán a bajuk azokkal, akik még a téeszidők erkölcsét vallották. Románia máig egyik legnagyobb gondjáról van szó. Fekete Lajos elmeséli, hogyan kellett megóvni a terményt az enyveskezűektől, az időközben szekérre-lóra kapott újtolvajoktól. A faluban ő termesztett elsőnek lucernát, s kora tavaszra sokan szemet vetettek a szép termésre. "Felhúztam nejlonból egy sátrat, amely aztán védett az eső meg a szél ellen. Sokszor egy hétig nem ismertem az otthoni ágyat. A terület igen hosszú volt, így éjszakánként aztán volt, hova ingázzak. Egyetlen fegyverem egy jó hosszú nyelű villa, fizikai erőnlétem meg bátorságom volt. Gábor Áron kutyája legtöbbször velem tartott. Érzékeny, jó kutya volt. A legkisebb zajt is észrevette, és reagált is rája. Amikor éjszakánként szekerezték a lopott fát, akkor már tudtam, hazafelé innen próbálnak majd lopni. Néha traktorral mentem le, mert attól tartottak. A távolsági fény végigsepert több mint száz méterig. Hasznomra volt még a villanylámpa, mert azzal jeleztem jelenlétemet. Egy alkalommal egy trágyarakásnak nekidőlve szundikáltam, amikor egyszer zajra ébredek. Látok egy kerékpárost egy fehér zsákkal. Tépi-tépi a lucernát, és gyúrja a zsákba. Az árkon keresztülléptem, meg akartam lepni, de ő megelőzött. "Hai-hai, că aicea e destul" (Gyere, gyere, mert itt van elég) – hívogatott. Amikor észrevette, hogy villával vagyok, a zsákot ledobta, és fel a kerékpárra."
Egy másik alkalommal kinyomozta, ki vitte el a száraz lucernát a kecskéről, és azt rendőrkísérettel meg is találta az illető lakásán. A rendőr idézést hagyott hátra, az estére bekopogtatott, és megfizette a kárt, cserébe elismervényt kért az összegről. A krumpliföldek megdézsmálása szintén állandóan folyt, de nem mindig emberek által. Az erdőkből kiéhezett medvék és vaddisznók is lelátogattak a vetésekre, mindkettővel volt találkozása az újdonsült gazdának.

Iskolai előzetes
A keresztvári iskolára még sort kerítünk, itt most Lajos bácsi tanítói pályafutása kapcsán kórusvezetői sikereire terelődik a szó. Ebből emelünk ki, hogy amolyan összehasonlítási alapul szolgáljon, egy szép emléket, melyet elmesélt, míg kint a háztetőn dobolt a nyári zápor:
– Ahol ma egy osztályra alig telik, ott valamikor párhuzamos osztályokat tartottunk fenn együtt Bodolával, egytől nyolcig. Igaz, akkoriban valamivel kevesebb román gyerek volt, mint magyar. De hogy egy kemény kórust tudjak szervezni, én a román tagozatra is átalnyúltam. Márkos község is ide járatta a gyerekeit, hát észreveszem, hogy azok szinte mind kitűnő hallásúak és hangúak. A magyarnak csak a fele. Amikor versenyre készültem, sokszor valósággal habzott a szájam a nagy igyekezettől. Ki voltak adva, ugye, a hivatalos dallamok, minden. Én addig énekeltem nekik, míg mind a magyar, mind a román gyerekek elsajátították azokat. Mikor Szentgyörgyre bementünk versenyre, csodálkoztak, honnan tudtam ennyi magyar gyereket összeszedni. Száz-százötvenet. Mondom, ezeknek a fele román... Úgy énekeltek magyarul is, mint románul. Különben a régi románok mind tudtak magyarul, nem úgy, mint a maiak. Ezért prédikál a tiszteletes úr is néha két nyelven, ami a románok lelkét simogatja...