Bár az újraregionalizálás ügyében egyelőre csak annyi biztos, hogy ki tudja, mi lesz, az egymást félóránként követő változatok érdekes nézeteket hoznak napvilágra. Arra biztatnék mindenkit, mellőzze az elsősorban a nézettség növelését célzó, vad odamondásokra utazó tévécsatornák kínálatát, a környezetünkből érkező véleményekre való odafigyelés annál tanulságosabb. Mert ugyan érthető, hogy elsősorban mindenkit a saját életterének közeli vagy közép-távoli jövője foglalkoztatja, a nézetek többsége azonban fájdalmas módon reked meg a köldöknézés szintjén.
Még bizonyíthatatlan, de erős a gyanú, hogy a régióátszervezés témájának villámcsapásszerű megjelenése a többségi hatalom egyfajta előzési kísérlete. A fokozatosan izmosodó autonomista retorika még messze nem tekinthető párbeszédnek, ám közbeszédnek már igen, azt meg egy politikai szereplőnek tanácsos a saját szája íze szerint alakítani. Ez magyarázza a bukaresti hangneműre hangolt változat-, vélemény- és hisztériaáradatot, amelynek részeként a román kormány magyar tagja is karakteressé acélozhatja az álláspontját.
Tanulságos belehallgatni a bábeli hangzavarba. Az egyik szólam imamalomként hajtogatja az európai pénzek lehívását egyedül lehetővé tevő megaregionalizáció szükségességét – egyéb érvet még nem nagyon talált. Másik ennek ellenkezőjét tartja ésszerűnek, ugyancsak a pénzre utalva, az adminisztratív átalakítás eurómilliókra rúgó, tehát cseppet sem elhanyagolható költségét emlegetve.
A községösszevonás ideájával sem nagyon értenek egyet, akad elöljáró, aki fejetlenséget emleget, és arra hivatkozik, hogy akik ezelőtt tíz évvel a településleválásokat szorgalmazták, most épp annak ellenkezőjét készítik elő. Meg hogy kisebb települések könnyebben pályázhatnak, ami éppen a kezdetben emlegetett megarégiók létjogosultságának vezérérvével – a nagyobb forráslehívás képességgel – megy szembe.
Az érvelésben a jelen idő rövidlátása meg a változásoktól való félelem, az egzisztenciális bizonytalanság nyilvánul meg. Márpedig az ország átfazonírozása óhatatlanul küszöbön áll, nevezzék azt uniós elvárások elébe menő regionalizációnak, decentralizációnak vagy – a mi szívünknek legkedvesebben – autonómiának. A változások pedig új embereket, új gondolkodásmódot, új struktúrákat – és új arculatot feltételeznek. Mert ki emlékszik már a népi demokrácia minél több települést összekapcsoló útépítési stratégiájára, amely nem látta, nem láthatta előre a mai hatványozott autóforgalmat? Ma az elkerülő utak megépítése jelenti az infrastrukturális fejlesztések egyik prioritását, az útszéli jegenyéket pedig csak azok sírják vissza, akik kézen fogva andalogtak alattuk, nem azok, akiknek egy fatörzs jelentette az út végét.
