Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
– Aki pénzes, legyen kényes – ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
– Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója – szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
"Hátha megszállja a jó lélek – gondolták magukban –, és vet egy kis segedelmet a falunak."
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
– Hát az miféle jöttment ott?! – horkant oda mérgesen Kereki. – Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
– Nem ismerem az urat – felelte csöndesen a diákféle.
– Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! – kiabálta Kereki nekivörösödve. – Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
– Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
– Nini – mosolygott kínjában –, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.
– Hja, atyámfia – most már csak így tisztelte Kereki uramat –, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem?
De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
– Kedves öcsémuram – kérlelte szépen –, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
– Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magamformájú módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.
– Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr – rimánkodtak neki –, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
– Petőfi Sándornak hívnak – szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.
