A szamár elnézte, hogy gazdája hogy játszik a kis kutyájával, hogy simogatja a hátát, s hogyan szökdösik fel hozzá a kutya és kellegeti magát előtte. És mindezt azért, hogy az ura enni adjon a tányérról és jól tartsa őt.
Elgondolkozott a szamár ezen a dolgon, és így töprengett magában: ha a gazdám olyan nagyon szereti ezt az apró állatot, mely különben tisztátalan, de szökdécseléséért és hízelkedéséért az egész háznépe kedveli, mennyivel inkább szeretne engem, ha én is hízelkedni kezdenék neki. Lám, én milyen szép állat vagyok, szép nagy, hosszú fülekkel és sok dologban használni tudok neki. Az a kicsi kutya pedig semmire sem való, legfeljebb hogy bolhát vigyen, és bűzt a házba.
A gazda a tornácról eközben aláért az udvarba, és a szamár nagy örömmel elébe futva, ordítva kezdett hízelkedni neki. Rája szökött, két első lábával tapogatni kezdte, nyelvével bekente ura szakállát, s a lábaival hevesen szorongatta, annyira, hogy a gazda félelmében kiáltani kezdett, és előhívta szolgáit, hogy szabdítsák meg a szamártól.
Nagy hirtelen elő is szaladnak a szolgák, és szörnyen verni kezdik a bolond szamarat botokkal, kövekkel és mindennel, ami kezük ügyébe akad. S miután jól ellátták a baját, bevonszolták az istállóba, és megkötözték a jászolhoz, ahol alig tudott állni a lábán, úgy elverték.
Értelme:
Azt mondja a közbeszéd: a gebét nem illeti a hintó. Ki ki elégedjék meg tehát a maga hivatalával és többre ne kívánkozzék.
(Átdolgozta: Szentimrei Jenő)
