A tűz októbere — 1956 magyar sorsokban (Püski, 2006) 640 oldalnyi írott szöveg, azaz fokos könyv, ahogyan szülőföldjén mondanák. Több mint háromszáz szereplője, akinek ’56-os vagy a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő élő emlékeit Gazda egybeszedegette, időrendi és témakörök szerinti felosztásban széttördelte, majd egységes egésszé formálva könyvbe szerkesztette, szóval, a könyv adatközlői földünk öt kontinensének több tucat országában élnek. Beszélgetőtársait — a könyv szó szoros értelmében vett hőseit —, akikkel mélyinterjúit készítette, személyesen kereste fel, ezért csak a földabrosz egészét padlóra terítve s a páratlan teljesítmény előtt térdet hajtva alkothatunk fogalmat, hogy hány ezer mérföldnyi út, hány év, mennyi szenvedély és szenvedés, mennyi nélkülözés és önmegtartóztatás sűrűsödik eme, a mű belső lelkületéhez hasonlatosan hófehér borítójú kötetbe.
Mert siessünk hozzátenni, Gazda József, aki egy aszkéta és egy misszionárius kitartását, elszántságát, kutatói elkötelezettségét, nemzetéhez és ennek nyelvéhez való ragaszkodását, az emberi érzékenységet egyesíti magában, nem gazdag ember, szerény jövedelmű, immár tíz éve nyugdíjas vidéki magyartanár, akinek a maga szerény egzisztenciális igényeinek kielégítése mellé e könyv kiadásához szükséges összegeket is garasonként, kissé túlozva, az adakozók perselypénzéből kellett előteremtenie. Mert 1956 fél évszázados évfordulóján az Országnak nem volt fontos ez.
Könyve értékelésének egy harmadik emberi dimenziója lehet — kell lennie, mert a dolgok összefüggnek —, hogy szerzőjének egy ilyen vállalkozása, egy ilyen robusztus mű létrehozása mellett elképesztő volumenű, időigényes, rendkívüli szervezői adottságokat és tapasztalatot igénylő társadalmi munkát is kellett végeznie. És teszi ezt évtizedek óta! Miközben a képzőművészet, a néprajz, az irodalom és a történelem több pásztáját bevilágító könyvei sorjában megjelentek, az általa alapított és vezetett Kőrösi Csoma Sándor Alapítvány kovásznai-csomakőrösi, évenkénti rendezvénysorozatai a nemzetközileg is jegyzett világrendezvények sorába emelkedtek, és már a kezdetekben a világnyelvek felé nyitottak, és a legjobb Csoma-kutatók és orientalisták útját a sok diófás apró falucska, Csomakőrös felé fordították.
Egy könyv ürügyén — amely egyébként túlzás nélkül monumentális alkotás — mindezt azért kellett (kell!) elmondanom, mert másképp e műnek a lelkülete, lelkisége és magyarsága, szókimondó, sok esetben rusztikus és nyers igazsága, úgy vélem, a maga teljességében és mélységében nem lenne érzékelhető.
Gazda József könyve nem összpontosít csupán ’56-ra. Keresi és megtalálja az előzményeket, amelyek ,,a tűz októberét" lángra lobbantották, ennek fényénél és világánál járja a nagyvilágot, és mondatja a magáét — a magunkét —, ,,mint akit nem vertek még szájon" (Farkas Árpád), hogy mások is megláthassák a magyar forradalom fényét, vagy mulasztásaikért ennek lángjánál pörkölődjenek.
A mű törzsanyaga, természetesen, ’56-ra sűrűsít, ennek nem dokumentumszerű felidézése, hanem tematizált, szerkesztett alkotás. A könyv több száz szereplőjének magnószalagra mondott szövege — négy esetet és személyt kivéve — nem ,,egy szuszra" épül a könyvbe, hanem időpontokhoz és főleg témákhoz igazítva. A világot bejáró és a szereplők révén ezt végigpásztázó alkotás Kárpát-medence-központú marad, ami természetes, hisz valaki, illetve mindenki kötődött-kötődik bűnei és erényei révén is ehhez a ma politikailag szétszabdalt tájhoz. És nem a medenceteknő — a maradék Magyarország — magyarjainak szenvedéstörténete csupán ez a könyv, hanem az elszakított nemzetrészek egészének ’56 körül csomósodó kálváriája is, amely sok esetben a maga kicsinységében azért szörnyűségesebb, mert Romániában vagy Kárpátalján akár egy sóhajtás, egy kacsintás, az elejtett szó vagy egy elhelyezett szál virág életekbe kerülhetett, életsorsok törettek ilyen apróságok miatt derékba.
A módszerek nagyjából azonosak, ÁVO-sok, szekuritátésok vagy KGB-sek voltak, esetleg olyan ,,finom" eltérésekkel, hogy Romániában például nem mindig kötél általi halállal — Kun Béláék kedvelt módszerével — végeztek ki ártatlan embereket, hanem kenderkötél helyett golyót pazaroltak rájuk. Ketten fejre és ugyancsak ketten szívre célozva.
Gazda József könyve a magyar szenvedések és szenvedélyek könyve. Hátborzongató és mégis felemelő, nemzeti büszkeséget és magyarságtudatot erősítő-ápoló. Úgy vagyunk vele, mint magával ’56-tal, úgy tűnik, hogy leverték, valójában el is fojtották, de a szabadság vágya és igénye lappangva bujdokol bennünk, vagy harsanva száll az egek felé.
Manapság sokat szövegelünk — szövegelnek — a kommunizmus mentalitásbeli és gyakorlati maradványainak kisepréséről. (Főleg azok, akik örökségét tovább éltetik és gyarapítják.)
Gazda József könyve, A tűz októbere egy lángcsóva, lármafafüst és láng, amely az ’56-os lyukas zászló emlékét nem csak idézi, hanem előttünk lobogtatja. Albert Camus írja A magyarok vére biblikus veretésű, híressé vált szövegében: ,,Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk."
Erdélybe, hazabeszélve vagy hazaszólva: a mi szabadságunk az autonómia és a magyar állampolgárság. És mindaz, ami ezekkel jár.
