A régiósítási vita egyik tanulságaként érdemes megfontolni, hogy jó-e, ha a reform során a mai megyerendszerből indulunk ki. Băsescu terve, az RMDSZ-é és másoké egyaránt a mai megyékből akar ilyen-olyan arányok szerint uniós régiókat fabrikálni, és ez számunkra több rendben is hátrányos, mi több, fából vaskarikának minősíthető.
A mai megyék ugyanis egy olyan korszak szülöttei, melyben a kisebbséget fő belbiztonsági veszélyforrásként kezelve kimondottan a beolvasztási politikának rendelték alá, és ennek megfelelőn alakították ki a ’68-as megyerendszert is. Úgy szabták, vágták és toldották-foldották az akkor létrehozandó közigazgatási egységeket, hogy azok a kisebbségek számarányát, ahol lehet, csökkentsék. Leplezetlenül törekedtek arra, hogy nemzetiségi szempontból vegyes községeket és városokat teremtsenek. Miközben a marosszéki székelységet a legnagyobb székely várossal "lecsípték", kiszakították – és szándékaik a rendszerfordulót követően be is értek, Marosvásárhely már nem a régi –, még az ún. két székely megyének is van "szolgálatos" román sarka, kisrégiója, mely különleges szerepkörrel járt a beolvasztás és a hivatalok románosítása folyamatában, de nyelvi kényszerűséget idéz elő a leghétköznapibb helyzetekben is. Hogy mennyire lélekmérgező és mennyire nem a megértést szolgáló szerepkör, bizonyítják a mai napig az eltorzult logikák szerint működő "többségvédő" egyesületek.
Célszerűbb lenne hát visszább menni az időben, és ha már új közigazgatási beosztást kívánunk, társítani kellene a történelmi kapcsolatok újraélesztését a szabad kiválás és csatlakozás elvével. A kommunizmus által erőszakkal szétvert történelmi régiók feltámasztása önmagában is erőforrás lehetne, ha pedig ráadásul a települések népe maga választhatná meg, mely régióhoz kíván tartozni, sok egyéb frusztrációnak is elejét lehetne venni. Nem meglepő, hogy állítólag az elnöki hivatal szakbizottsága is valami hasonló javaslatot tett, noha a nyolc mesterséges megamegye kiötlője a jelek szerint nem ebből ihletődött...
Számunkra mindenképpen ez lenne a legkedvezőbb, a Székelyföld magamagától jönne létre, foglalná el az őt megillető 11 000–12 000 négyzetkilométert, és ölelné fel azt a közel félezer települést, mely jussát képezi. De így társulhatnának az erővel szórványba szorított, egymástól mesterségesen elszigetelt, román többség alá kényszerített magyar falvak Erdély-szerte, több életképes kisrégiót hozva létre, a Partiumban pedig létrejöhetne az a magyar többségű vagy jelentős magyar közösségek által is lakott településhálózat, melynek szabad érvényesülése nélkül úgysem lesz soha lelki és politikai béke e sarkában az országnak.
Ne feledjük, a diktatúra minden erőlködése ellenére erdélyi népünk fele még mindig magyar többségű településeken él, a többiek jó hányada pedig szintén jelentősnek nevezhető csoportot képez a maga szűkebb szülőhelyén. Eme arányoknak kellene a közigazgatási-helyi hatalommegosztásban is érvényt szerezni, hogy beolvadásunk lefékeződjék, és közösségeink fennmaradjanak.
Az úgynevezett aszimmetrikus regionalizmus Európában sokfelé kipróbált és bevált terve tulajdonképpen ezt célozza.
