A valamihez tartozás görcse vagy egyszerűen az évfordulózások láza még olyan ,,csendes" korban is, amilyen az előzőkhöz képest a ’89 óta bontakozó, amikor nem élethalál, csupán erkölcsi tőkehalmozás útja-módja egy jobb káderlapot összehozni, most, a negyvenedik évforduló kapcsán hihetetlen bűvészmutatványokat és politikai ,,családfák" kertészetének elképesztő Micsurin-telepét hozza létre napról napra. Lapról lapra. Hogy lássuk, kik is voltak az erdélyi ,,ötvenhatosok", ha már magyar girondisták is kerültek elő helyben és hellyel-közzel. E köz lehet kétszáz vagy csak negyven év, de lehet kevesebb is. Az összeadás próbája a kivonás, a kivonásé az összeadás — élvezetes volna pár mai ,,mártíréletrajzot" azután olvasni, hogy reggelre visszajöttek az elvtársak. Az is elég szomorú bizonykodásokra vezet, mikor valaki levezeti: milyen kényszerek hatása alatt tett úgy, mint egykor Galilei az inkvizíció előtt. Ismert anekdota volt, mikor bizonyos író Nyugaton felajánlotta, hogy megírja — hogyan vették rá arra, hogy megírjon valamit, mire rövid gondolkodás után a kiadó állítólag azért mondott nemet, mert tudja, eljöhet az idő, mikor majd azt írja meg: hogyan is vettem rá én, hogy megírja, hogyan vették rá magát, hogy megírja... Az emlékezés mégsem marad el, annak csendes ámulata sem odabent, mely rokon az imákéval, hogy ennyi hát negyven év! Te jó ég, szinte minden, az egész élet belefért tulajdonképpen, ifjúságostól, életművecskéstől, szerelmestől, örömöstől, bánatostól. Búsuljon a ló! És minek mondjuk el hangosan, mit is gondoltunk akkor, közben életünk keretéül ránk húzott egyetlen rendszeréről a változatosságáról híres világtörténelmi étlapnak, ha egyszer ez az egész túlélés vagy átvészelés épp úgy, éppen attól ,,működött": mennyire jól sikerült elhallgatni, titkolni, elkonspirálni. Mindent, ami csak akadályozott volna benne maradni abban a rongyos egyetlen életben, mely éppen erre az idődarabra esett? Aki már túl van rajta, szerencsésen megúszta a konfrontációt, túlélte a meghurcoltatást, úgysem vetekedhet senkivel, akinek nyilvánosan zajlott le a szenvedése. Nyilván azok közt sem csupa ellenállók és szentek voltak; a nagy számok törvénye szerint méretarányosan ugyanannyi volt a történtek igazi ellenzője, fékezője, eltérítője, szabotálója, mint azok közt, akiket nyíltan lajstromozhattak akkor a hatóságok, most a meghatódott, kegyelettel emlékező köztudat a ,,résztvevők", a ,,részesek", ,,tettesek" közé. Hogy harcolni, tenni, ellenállni egy népességen belül szerencsére ugyanannyian képesek jól rejtekezve, és szerencsétlenül járni, régi mozgalmi szóval: lebukni olyanok is szoktak, akik hozzájárulása épp ettől a megszenvedettségtől nő egyenlővé a szerencsésebb hatékonyakéval — ezt a világ valamennyi ,,megszállott" országában, minden ,,föld alá" szoruló, ellenkező, összeesküvő izegésben és megmozdulásban ki lehet mutatni, Spartacusok, Dózsák, katakombakeresztények, jakobinusok, carbonarik sorsából, a török világ és a gestapo-világ idejéből egyaránt. Hol is kezdődik, és meddig is terjed az ,,ötvenhatosság"? Arra határozottan emlékszem, hogy kamasztudatunk képernyőjére kivédhetetlenül maguk a szovjet-partizán-romantikát felvetítők festették oda az ördögöt: a Molotov-koktélt mint primitív, de össznépi arzenált a T—34-esek szuperlovagrendje ellen. Az is biztos, hogy hiba csúszott a számításba, mert nyiladozó értelmünk a természet lefoghatatlanságának, lefékezhetetlenségének jóvoltából cenzúrázhatatlan irányba is elkalandozhatott ugyanazokon a csapásokon, egyetemi, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista betáplálógyakorlatokon, ahol egységes, hibátlan, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista világképet akartak kialakítani bennünk, hogy (mint a világ minden régi és új vallása) feltétlen uralmat biztosítsanak, irányíthassanak, manipulálhassanak — s ez sem ment, mert a logika (ha már megtanítják) s a gyermekszáj (amíg rá nem ijesztenek kellőképpen, s ,,illegalitásba", hallgatásba, föld alá, nyelv alá nem kényszerítik) kellemetlen kérdéseket tesz fel, melyekre ha nincs kielégítő válasz, az ifjú Saulusok elindulnak egy örök damaszkuszi úton. A ,,marxista szemináriumokon" a mi évfolyamunkon ezek szerint már úgy ’54-ben elkezdődött ,,ötvenhat", amikor Páskándi Géza, Kovács Julcsa, Kántor Lajoska meg Lászlóffy Alika olyan hülyeségeket mert keresztkérdésként bevetni, hogy a tanszemélyzetnek felakadt a szeme, lévén tapasztaltabb és jobban tudatában a következményeknek. A ,,következmények" mégis csak a pesti utcán léptek fel igazán az életemben (s a naplómban, mely nyilván ’89 után sem ,,szabadult" életünk, ifjúságunk egész fogoly-levéltárával egyetemben a Big Brother átkeresztelt intézményéből), azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam. Amikor hajnalban, váltáskor az őrszemélyzet nagy dobogással leveri csizmájáról a havat, nincs az a tizenkilenc éves Cavaradossi, aki ezt ne hinné végül el, miután hetekig statárium-tudatban tartják. Az út vége, Damaszkusz pedig olyan messze van a mindig pontban éjfélkor kelő vallatólámpa vakító napfényéhez képest, hogy az ember megköti magában az első fogadalmakat, s berendezkedik azok mentén élni — és negyven év után maga is csodálkozik, hogy sikerült betartani őket; hogy elképzelése ellenére az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott. Vannak adatok, számok, hangsúlyok, melyekre utólag még a legérzékenyebb korok sem tudnak még egyszer úgy rezonálni, ha már emlékként elcsomagolva kerülnek elő, mint valami olajos rongyba darabonként jól elásott elöltöltős pisztoly, melyről valaki Világos után érezte úgy, hogy még szüksége lesz rá, s ma muzeográfusok tapogatják, tisztogatják. Az igazi éhség, az igazi félelem emléke még egy Monte Christo vagy Rab Ráby olvastán sem ugyanaz, csak valamit felkelt azért, ami kell, ami hasznos, bármikor, akkor is, amikor újra támad. A történelemben rendszerint holmi október huszonharmadikáig mindenütt undorral, lelkesen egykedvűen, dühvel, sírva-kacagva tudomásul veszik, öntudatlanul vagy tehetetlenül fogadják, hogy az utcába, a városba, a tájra, egy országba, tíz országba beszállásoltak megszállókat vagy felszabadítókat, siserehadakat vagy elit rohamosztagokat, rendfenntartókat, karhatalmakat, fajvédőket, fejvadászokat, inkvizítorokat. Lengyelek, írek, magyarok, románok, olaszok, zsidók, bolgárok, bosnyákok, horribile dictu — amerikai angol gyarmatosok túl tudtak élni ilyesmit. Negyven év kellett csupán, és manapság Magyarországon katonai lőtérről, hegesztőpisztollyal feldarabolva el lehet lopni és ócskavasnak adni el egy T—34-es vagy lehet már 134-es tankroncsot is, vigasztaló szimbólumaként annak, hogy a népek, hazák életében a 145 évek is véget szoktak érni. Lelkünk lőterének tankroncsairól pedig csak akkor érdemes leltárt felvenni, filmet készíteni, interjút kérni, ha oda soha semmilyen november negyedike után be nem vonultak többé.