s szeretnél

eltűnni magad mellől is, hogy ne

tömörüljetek úgy,

mert már forog egy tanktorony

periszkópja, s hátha

most fogant meg a nyomorék

parancs, hogy

azt a gyanúsat ott durrantsák hátba.

Rád lőhetnek, mint cirkuszi

céllövőben

bármelyik kiállított pléhpofára —

csattanva hanyatt esel, s még rád se

kattanhat

koporsód öröknyugalmat őrző zára.

Szemfedőd szerepe jut a

nagykabátnak

s a térről, ahol két tűz közt elásnak,

közrendészetből vagy izgága rokonok

egyszer majd exhumálnak.

Máris kísértet vagy. Lebegsz — így

még élve.

Ki tudja, nem most lépnél golyód

elébe.

Odaszól valaki fojtottan. Tán

felelsz is.

Továbbmentek, együtt, szótlanul

ketten.

S még egy ragad. Már el se

találnának.

Emberek vesznek körül, s görgő

romok között

mész velük, fövő dühvel, néma

menetben.

(Bp, 1956. XI. 18.)