Annyi világnapot élünk meg nagy zenebonával, aztán másnap elfelejtjük mind. Én azt mondom, egyszer össze kellene gyűjtenünk egy nagy teremben, de legalább egy jókora csűrben a nyughatatlanokat, aztán ünnepelnénk őket levett kalappal a nyughatatlanok világnapján. Számukra az odafigyelés lenne az ünnepi élmény, áhítat. Van úgy, hogy egy szelet zsíros kenyér többet ér, mint az aranykeretű Dicsérő Oklevél.
Azokra gondolok, akik a mindennapi kenyérkereset mellett vállalnak értékes, önkéntes, ingyenes munkát a közösség érdekében. Szegények vagyunk, ami még nem lenne szégyen, aztán végzik ingyen a megszállottjaink azt, amit fontosnak tartanak.
Gondolok itt csak a közelünkben egykor és ma is többletmunkát halmozókra, Gámentzy Zoltán festőre, Kiss Árpád tanár úrra, ő meg hitvese indították el a néptáncmozgalmat Sepsiszentgyörgyön. De itt él közelünkben József Álmos tanár úr, aki a város, a megye feledésbe menendő ipari meg közéleti ritkaságait, történelmi fénykép- meg írásbeli adatait gyűjti könyvekbe, újságlapjainkra.
Nincs megállás, a nyugdíj nem viszi le hivatalból a szellemi vérnyomást, hát jön a fáradozás.
És ki gondolta volna néhány évvel ezelőtt, hogy Józsa Lajos majd egyszer levéltári kutatásokba öli idejét, azt szedegeti elő a megsárgult és talán évszázadok óta nem bolygatott papírok közül, ami hozzátartozik történelmi múltunkhoz? Nyugtalanította, s ezt teszi vele a felfedezés öröme, no meg az is, hogy fölmutathatja céhek, címerek titkait a történelmünkből.
A nyughatatlanok világnapján szólásra emelkedhet Kisgyörgy Zoltán, akinek tisztességes egyetemi képzettsége a geológusé. És nem elégedett meg, riporter lett belőle. És azon a világnapon megkérdeznénk tőle is, mi indította arra, hogy megmássza a székely templomtornyokat, kikutassa azok és harangjaik történetét egyházi és világi irathalmazokból.
Valamit vissza kell adnunk azért cserébe, amit kaptunk az ősöktől, népünktől. Hát akkor meg kell toldanunk a napi 24 órát még kettővel, és utánanézni, mi az, amit még pluszban elvégezhetünk.
Ez az ő hitvallásuk.
Mondd, mi a mellékfoglalkozásod, és megmondom, ki vagy.
Persze, nincs mindenkinek mellékfoglalkozása. Mindenki érzi azonban, hogy tiszteletre méltóak azok, akik úgymond kalákáznak. Valamit ingyen végeznek a közért, a jóért. Különösen érvényes ez a kisebbségbe szorult néprészek esetében. Mert nem lehet minden kezdeményezésre államilag fizetett katedrát nyitni egyetemeken. Ha van egyáltalán egyetemünk.
Tüzeket kell raknunk itthoni vagy távoli idegenségben, hogy ki ne hűlne bennünk a múlt magyarja. Ma is él, különösen természeti csapások idején, a kalákaszellem falvainkban. Csűr ment kárba, ház, vagy egyszerűen nincs annak a szegény embernek módja házat építeni a meggyarapodott család fölé, hát megyünk kalákába, felhúzzuk a falakat, adjon Isten békességet a családnak az új fedél alatt!
A nyughatatlanok világnapját nem tudjuk meghirdetni, annyit azonban igen, hogy vannak, voltak és megvannak közöttünk a harangokat, kétszáz éves székely kapukat, házakat figyelemmel tartó és gondozó kortársaink.
Nagy igazság, hogy magyarnak születni s megmaradni – feladat, valóságos megbízatás. És ehhez ember kell, nemzedék, mely vállalja ezt a megbízatást, ha kevéssel is, de a maga módján igen.
Olyan emberek kellenek, akik elismerik Tamási Áron szavait: "Aki embernek nem jó, az magyarnak alkalmatlan."
A nyughatatlanok sosem babérért, pénzért lettek nemzeti "vállalkozók". Hallgassuk őket, figyeljünk rájuk: mit tudnak újból és újból fölmutatni, ahogy tette azt sok elődünk, el Kónya Ádámig, el máig s holnapig is, mindiglen.
