Három nemzedék és...

...a tizenhatodik

Ma is használhatóak, ma is lakást ékesítenek a festett ládák, ágyak, asztalok, székek, saroktékák, faliszekrények, ma is őrzik a házat a robusztus régi kapuk, a temetőben pedig életről és haláról beszél a kopjafa. A tizennegyedik és tizenötödik nemzedék dolgozik, tovább élteti a mesterséget, élteti Vargyas hírnevét és őrzi az erdélyi bútorfestés hagyományát. Apa és három fia: Gábor, illetve István, Béla és az ifjabb Gábor. Szakmájuk nem könnyű, a mindössze néhány esztendőre tervezett háztartási alkalmatosságok korában ebből megélni nem egyszerű, de a kitartásnak megvan az öröme is: szépet alkothatnak, olyant, mely míg alakul is, boldogságot hoz; a csupasz deszkából érték válik.

Sütő István

Ne hályogkovácsként, orvosként!
A jó mesterember halad a korral, tanul, az újat úgy illeszti a régihez, a megörökölthöz, hogy idegen ne legyen, de szebbé, tartósabbá váljék, mint a kezébe kenyeret adó mestere által készített. Nem törént ez másként id. Sütő Gábor esetében sem. Hiába bátorították az ügyes kezű gyermeket, miután a vargyasi általános iskolában megtanulta a megtanulni valót, nem a marosvásárhelyi művészeti líceumba ment, hanem Székelyudvarhelyre, a szakiskolába. Asztalos akart lenni, s azzá is vált. Mert akkor nem csak nevében volt szakiskola, hanem ténylegesen is, kitűnő tanároktól és oktatóktól szakmát lehetett elsajátítani. Né­hány évig a brassói bútorgyár következett, mellette leérettségizett, majd a párjára lelt fiatalember engedett a szülőföld hívásának, s hazajött a családja mellé Vargyasra.

Kelengyésláda

Nehéz esztendők következtek a konok székelyre, munkanélküli is volt, de a véső megmentette: a pionírházban fafaragást oktathatott. A családi hagyományt sokaknak továbbadta, és a megrendeléseknek is eleget tett, megélt a közben három fiúgyermekkel gyarapodó család. A diktatúra lanyhulásával megjelentek az anyaországból is érkező látogatók, akik újra felismerték a vargyasiak kezében levő teremtőerőt, elismerő szavaikkal pedig arra sarkallták a cseperedő gyermekeket, folytassák. Erről az időszakról Sütő István az idén megjelent, A bútorfestő és fafaragó Sütő család című könyvében is vall. "Népművészeti pályafutásom kezdetét nagyapám gyalupadjának kifaragása jelentette, amiért nem volt éppen kellemes a fizetség. Ez mára már változott hál’ Istennek (mármint a fizetség tekintetében). Gyakran elcsodálkoznak némely látogatók, hogy nem kell mintagyűjteményt használnom a festéshez. Minek is kéne, ha egész apró koromtól ott cseperedtem fel az őseim festette bútorok között. Egy »életben« laktunk a nagyapámékkal, ők pedig használták az 1800-as évekből származó bútoraikat, cserépedényeiket egészen a közelmúltig, amikor is – sajnos – nagyon messze költöztek, Isten nyugtassa őket." (...) "Jómagam már néhány esztendős koromban szerettem rajzolni, és így lassan odatettek, hogy másolgassam a régi bútorok mintáit papírra, emellett pedig kötelező volt nézni nagyapámat festés közben. Utána vésőt is kaptam kezembe, és díszíteni kezdtem kis falemezkéket oly módon, hogy a horony- és laposvésőkkel meg a pontozóval virágminták körvonalait nyomtam a fába (így díszítettem nagyapám gyalupadját is). Ez nem éppen konvencionális faragászati módszer, de kezdetnek jó volt. Ezeket a lemezkéket már kezdtem is árulni a turistáknak, akik már jelentős számban lá­togatták nagyapámék múzeum-lakóházát. A következő lé­pés »művészeti előmenetelemben« a kicsi kop­jafák faragása volt, ami ugyancsak kiegészítette a zseb­pénzt. Ez idő tájt már festeni is kezdtem kisebb deszkavégekre. Na­gyon nehéz volt megszokni a jellegzetes kéztartást, amivel a Sütők festenek, ez el­len mindig lázadoztam, mert a rajzolással másképp voltam szokva. Mikor nagyapám nem látta, soha nem tettem a csuklóm alá a másik ke­zem. Ma már megértem, hogy így sokkal könnyebb a festés, de a gyermek önfejű, én pedig különösképp az voltam."
Szép lassan gyermekfejjel tanulgatták tehát a mesterséget a gyermekek, de István és Gábor nem elégedett meg annyival, az édesapjuk által állított mércét egy fokkal emelték, s Brassóban faipari mérnöki képesítést szereztek. Kíváncsiak voltak, a megkóstolt szakmát miként lehet jobban megismerni, illetve a népi hagyományt lehet-e másként hasznosítani, át lehet-e ültetni a mába. István fogalmazza meg találóan, miért is volt helyes, hogy egyetemet végeztek: ne hályogkovácsként, orvosként tudják, hova, miért vágnak.

Családtörténet egy szobában

Elődök nyomában
Felnőttek, megélhetést, sorsot és szerepet kell vállalniuk. A legidősebb, a huszonnyolcadik évé­ben járó István már választott. Három évet tanított a Baróti Szabó Dávid Középiskola faipari osztályaiban – ám annak ellenére, hogy sikereket ért el a legelvetemültebb diákokkal is –, végül lemondott a tanügyről. A fizetéseket addig faragták, hogy a családot alapító pedagógust választás elé állították. És választott – az elődök által rátestált mesterséget. Otthon, a családi műhelyben a szerszámok és festékesdobozok közt jól érzi magát, dolgozni szeret, hát a megélhetést megteremti ő maga. Tudatában van annak, a pénz nem fogja felvetni, de a legszükségesebbeket biztosítottnak látja. Mert azért nem egy olyan embernek tetszenek a meggypiros, a székelykék (közép-templomkék), a jobbágykék – hogy csak a legjellegzetesebb helyi színeket említsük –, régi motívumokkal cifrázott, tömör fából készült bútordarabok, s készek áldozni rájuk. Iga­zolják ezt a műhelyük és az elmúlt évszázadok tárgyi bizonyítékaiból ízlésesen berendezett régi házrészt felkereső látogatók százai is – könnyen meglehet, évente ezren is átlépik házuk kapuját –, akik érdeklődéssel közelednek a népművészethez. Min­den bizonnyal többen is lennének, de Erdővidék a rossz útjai miatt egyre inkább elszigetelődik, nagy gépjárművel szinte megközelíteni sem lehet, Vargyas nem célpontja még a turistáknak.
Vékony rétegből kerülnek ki ügyfelei, sokat áldozni sem tudnak – régebb sem volt ez másként, a jó kezű mesterember munkáját nem kevésszer terménnyel fizették meg –, ám legalább biztosan jó helyre kerül a szekrény, a saroktéka és a szék, mindennapos használatuk mellett is biztos lehet készítőjük, megbecsült darabok lesznek hosszú időre.
Béla nem számol azzal, hogy a család kizárólag hagyományos mesterségből éljen meg – az egyetem, majd a mesterizés hat esztendő jelentős kiesést jelentett, újból fel kellett venni a ritmust –, de ő részt vállal a család mindennapjaiban. Nem annyira a festés, sokkal inkább a faragás érdekli; a bicska és a véső egyaránt jól áll kezében. A mindössze huszonnégy esztendős ifjabb Gábortól sem idegen édesapja és testvérei munkája, megállná a helyét a műhelyben, de érdeklődése másfelé viszi. Előbb közgazdasági tanulmányokat folytatott, most viszont az édesanyja munkája felé fordulva a fényképészet és a film világát fedezi fel, talán egy szép napon operatőr válhat belőle.
És megérkezett már a tizenhatodik generáció első képviselője is, az alig nyolc hónapos Miklós. Nem tudni még, számára mit hoz a jövő, de ahogy nő, megtanulja a véső, a bicska, a gyalu és az ecset kezelését, tudni fogja, honnan kell hozni a színes ásványi anyagot, miként kell a holt anyagokból élő festéket keverni. Ismerni fogja a mintákat is, könnyűszerrel kideríti, melyik darabot melyik elődje festette, de nem okoz gondot majd az sem, hogy megmondja, éppen fiatalok vagy idősek voltak, amikor készítették. Ezeket a dolgokat egy Sütő megtanulja, az idők folyamán észrevétlen belevésődik – nem hiába annyi véső az udvar tájékán! – Aztán tőle függ, mihez kezd, miként értékesíti életében a megörökölt tudást.