Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény sokáig szolgált egy ősz öregembernél. Azt mondja neki egyszer az ősz öregember:
– Ide hallgass, fiam! Meg voltam veled elégedve. Ideje, hogy már a magad gazdája légy, és családot alapíts. Gyere, kiadom a béredet!
Adott az öregember a legénynek egy kürtöt, s meghagyta, hogy a fedelét addig ki ne nyissa, amíg meg nem házasodik.
A legény el sem tudta képzelni, mi van benne, de azért szépen megköszönte, és elindult hazafelé. Amint ment, rettentően fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a kürtben. Addig s addig feszegette a fedelét, amíg ki nem nyitotta. De meg is bánta rögtön, mert egy nagy csorda marha jött ki belőle. Az egyik erre szaladt be a tilosba, a másik arra. Azt se tudta a legény, merre fusson. Akármennyit futott, mégse tudta összeterelni azt a temérdek marhát.
– Jaj, hogy vitt volna el inkább az ördög ahelyett, hogy kinyitottam! – mondta mérgesen.
– Már itt is vagyok! – kiáltott az ördög, s a legény mellett termett.
– Nana, csak ne siess úgy, mert én is itt vagyok! – mondta a legény, s megfogta a fülét az ördögnek.
– Csak ne ugrálj, mert rögtön sóbálvánnyá változtatlak. Úgy állhatsz mereven ítéletnapig, mint egy faszent! – fenyegette az ördög.
A fiú megszeppent egy kicsit, s kérlelni kezdte az ördögöt, hogy ha már eljött, segítsen összeterelni a marhákat.
– Ingyen egy lépést sem teszek – felelte az ördög.
– Mit kérsz a segítségért?
– Amikor megházasodsz, nekem adod a feleségedet.
"Egye fene – gondolta a legény –, addig sok víz lefolyik a Maroson, s csak kitalálok valamit."
– Áll az alku! – mondta az ördögnek.
Kezet adtak egymásnak, s azzal az ördög vette a kürtöt, becsukta a fedelét, s a marhák szempillantás alatt visszahúzódtak bele mind egy szálig.
– Na, ezt én is kitalálhattam volna – mérgelődött a legény. De nem volt mit tenni, az egyezség már megtörtént.
Csakhamar még jobban megbánta, hogy szóba állott az ördöggel, mert beleszeretett egy szép, ügyes leányba. A lakodalom napján nem volt jókedve, mert egyre az járt az eszében, hogy az ördögnek kell adnia a feleségét, akit mindjobban megszeretett.
Amikor a vendégek elmentek, összegyűjtötte a sok kalácsdarabot, kalácsmorzsát, s a küszöbre hintette.
– Itt hagylak titeket magam helyett őrségben. Senkit be ne engedjetek – mondta az ember, és lefeküdt.
Éjfélkor jött az ördög, s kopogtatott.
– Nyiss gyorsan ajtót!
A vőlegény helyett a kalácsdarabok válaszoltak:
– Ide csak az megy be, aki kibírja mindazt, amin mi átmentünk!
– Mi legyen az? – kérdezte az ördög.
– Hosszú sora van annak – felelték a kalácsdarabok –, de elmondjuk neked. A földbe vetettek bennünket, aztán vasfogú boronával megfésültek. Elrothadtunk s kikeltünk. Égetett a nap, bántott a fagy, vert az eső, megfújt a szél. Kaszával levágtak, két kő között apróra őröltek, majd két húsdarab jól megdögönyözött minket. Aztán tüzes kemencébe vetettek, megsütöttek, majd éles késsel apróra szeleteltek.
– Jaj! – kiáltott föl az ördög, s még a háta is borzongott.
– Ennyi volt! Végig akarod csinálni? – kérdezték a kalácsok.
Az ördög azonban ezt már nem is hallotta, mert rég hűlt helye volt. Úgy elinalt, mintha ott se lett volna. Talán még most is fut.
A szolgalegény pedig jól aludt, és most is nyugodtan él, hogyha véletlenül meg nem halt.
