Eldobtam egy gyufát, s legott
hetyke lobogásba fogott,
lábhegyre állt a kis nyulánk,
hegyes sipkájú sárga láng,
vígat nyújtózott, furcsa törpe,
izgett-mozgott, előre, körbe,
lengett, táncolt, a zöldbe mart,
nyilván pompás tűzvészt akart,
piros csodát, izzó leget,
égő erdőt, kigyúlt eget;
de gőggel álltak fenn a fák,
és mosolygott minden virág,
nem rezzent senki fel a vészre,
a száraz fű se vette észre,
s a lázas törpe láng lehűlt,
elfáradt, és a földre ült,
lobbant még egy-kettőt szegény,
s meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.
