Az idén tizenkilencedik alkalommal gyűlt össze Bálványosfürdőn egy több mint húsz képzőművészből verbuválódott lovascsapat, amelyet ha gondolatban kiegészítek azokkal, akik ezt az Incitato névre keresztelt képzőművészeti alkotótábort támogatásukkal, érdeklődésükkel két évtizede éltetik, mondhatom, több tekintélyes lovasszázadnyi sereglet is kitelik belőlük.
Miholcsa József
Ha még hozzáadom azokat is, akik a néhai Tóth Ferenc mérnök és Miholcsa József szobrászművész kezdeményezte tábor alkotásaival kapcsolatba kerültek, akkor ezek a felsőháromszéki lovas századok ezreddé vagy talán ezredekké állnak össze.
Az idén a bálványosi Incitato-tábor alkotóival éppen azt firtatjuk, hogy számarányosítva vajon van-e még a Kárpát-medencének olyan magyar jellegű szeglete, mint Felső-Háromszék, ahol a képzőművészek és alkotásaik iránt érdeklődők együttese ilyen sűrűségű lenne, ilyen lazán vagy szorosan szervezett közösséggé válhatott volna. Ilyen tájegység nincs. És mi lehet ennek a titka?
Mindenekelőtt maga a téma, az ember és a ló kapcsolata, együvé tartozása, mindkettő közösségi, az ember és a ló társas jellege, párokba szerveződése, amelynek alaptörvényein, minőségén az sem változtat, ha egyedeik közül némelyek ki-kirúgnak a hámfából, civakodnak, ágaskodva verekednek is néha egymással, mert az együvé tartozás alapértékei maradnak. Mikor édesapám sok csernátoni gazdatársával együtt a tavaszi mezei munkák után az őszi betakarítás idejéig felcsapta lovait a Bodoki-havasok alatti legelőkre, hogy edződjenek, szabad levegőhöz jussanak és nem utolsósorban, hogy kitáncolhassák, kirajcsurozhassák magukat, a lovak társaságba szerveződtek, s amikor még apró kölykökként szüleinktől kikönyörögtünk magunknak egy-egy lólátogatási lehetőséget, az egész lókompánia érkeztünket érzékelve vágtázva jött szembe velünk.
A ló téma azért emelkedhetett tehát előbb Fortyogófürdőn, majd Bálványoson csillagot rúgató magasságokba, mert a ló az ember leghűségesebb bajtársa, pajtása és társa a históriai idők kezdete óta. Ezt a szerves és természetes kapcsolatot próbálta szétverni a háború ránk oktrojált szocialista kártevése, amikor a nemesített vérvonalakhoz tartozó lovakat sem kímélték, és vágóhídra küldték őket, képletesen szólva, de akár konkréten is gazdáikkal együtt, s a lovak helyett hernyótalpas traktorok császkáltak például a híres dálnoki lótenyésztők egykori farmjain.
Mikor elindult tehát az Incitato-tábor, egyfajta reváns, lázadás, leszámolás is volt az átkos kártételű múlttal. Ez a siker másik titka.
És a harmadik vagy a sokadik titok?
Ember és ló kapcsolatának a végtelenségig variálható témagazdagsága. A szépművészetek, a népművészet és az irodalom is a történelem során az emberi fantáziát incitáló, bizsergető és serkentő, legváltozatosabb lónemesítési formákat gyöngyözte ki magából. Dürer apokaliptikus lovai, Petőfi lóvíziói – holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra – és a szárnyaló emberi képzelet Pegazusainak minden lónemzetsége a Don Quijote rozzant gebéjéig csupa metafora ez a lóvilág.
Egyik hölgy a bálványosi táborban fejtegette, ez a téma annyira lenyűgöző és megkapó, hogy amióta ott van a Várhegy alatt, mindenben, még a papírra kiömlő festékben is lóalakokat lát, a felhőkben, a hegyek hajlatában, másik hölgy elpirulva mondja, hogy a lovak tompora valami csodálatos szépség, a legformásabb lányidomokkal vetekedő. Hát persze! A ló és a lány együvé tartozik a Szent Anna-tó legendájától a népmesék és tündérmesék királylányaiig.
Az idei bálványosi Incitato-tábor szerencsés témaválasztása volt a Hunor és Magor. A ló a vadászatban. Bálványoson egyszerűen megkerülhetetlen az alkotás magyar mitológiai kötődése. A lovak révén különösen. A Rege a csodaszarvasról örökbecsű irodalmi, szépművészeti alkotások ihletője. A táborszervezés édes örömét apjuk örökségeként átvállaló és ezt a hagyományt nemcsak őrző, hanem újrateremtő három Tóth-lány és özvegy édesanyjuk családi kötődéseik révén is összekapcsolja a magyar mitológiát és az ugyancsak gazdag vadászhagyományokat. Az idén az alkotói ihletet serkentő nagyszámú kirándulások egyike a Rancz Sándor kézdialmási vadas parkjába vezetett. A nagyvárosokból – Budapestről, Brassóból, Debrecenből stb. – Bálványosra sereglő alkotóművészek testközelben soha nem láthattak egész vaddisznókondát, s hogy a témához bogozzuk a kötőféket, dámszarvast sem, és ma már azt is tudják, hogy a képzőművészetek és a szépirodalom csodaszarvasa, a középkori kódexek szarvasábrázolásai nem lehettek gímszarvasok, hisz ezek patája lehetetlenné tette volna az ingoványos talajon a helyváltoztatást, vágott patájú dámszarvasok voltak ezek, de mi elfogadjuk az ábrázolásokat, mert bennük egy nép, a későbbi nemzet eredetmondája rögzül.
Megkérdeztem Tóth Ildikót, aki néhány hónapos kisbabájával vett részt a táborszervezésben, hogy mi lesz a következő évi, a XX. Incitato-tábor témája? A ficánkoló, csintalankodó apróságokat látva kérdeztem, hogy a két évtized során volt-e csikótémás tábor? Hisz a kiscsikók születésén nemcsak a magyarság, hanem egész Európa sorsának alakulása múlik, áll vagy bukik. S a ló csikószeretete az anyai szeretet és gondoskodás mintája, példaképe, de az is, amire nekünk igen nagy szükségünk van, hogy, amint ezt a szülőfalumban mondják, a csikó alig esik ki az anyjából, máris talpra áll.
Ugye, képesek leszünk talpra állni?
