Tusványos nem csak politikai, gazdasági és társadalmi kérdések agorája, a nyári fórum szervezői már évekkel – évtizeddel – ezelőtt jó érzékkel fogadták be a kultúrát is. Idén a Magyar Teátrum Társaság, illetve a Békés Megyei Jókai Színház kezdeményezésére Magyar Teátrum – Színházi Sátor névvel első alkalommal teremtettek egy újabb, igen eredeti hajlékot nem csak színháznak, hanem találkozóhelyet mindazoknak, akik érdeklődnek a művészetek iránt.
A színházi sátor bejáratánál este lángra lobbantható fáklya várja a sötétedést, odébb a Magyar Teátrum Társaság havilapjának példányai, majd jókora szabadtéri játszóházon áthaladva lehet belépni az igényesen kialakított kulturális térbe. A sátorban körkörös nézőtér, apró színpad, háttérben hangszerek, a pódiumon pedig óriásfotók jelmezekről, s a csilláron is jelmezek lógnak. Szerethető hely, ahogyan egy teátrumhoz illik, büfével. A kezdeményezők, illetve kivitelezők tizenöt munkatárssal, két napig, kétszer húsz órában építették ki ezt a két teherautónyi fény- és hangtechnikával felszerelt teret. Mint csiga a házát, mondják, önkéntes munkával. Így aztán érthető, hogy "ékszerdobozként" ajánlják e találkozóhelyet: ilyent Tusványoson még nem láttak. És invitációjuk nem csak művészeknek, sajtómunkásoknak szól, bizonyos, hogy a Tusványos alakulását ismerők számára újdonság e nyári, pár napos színházi tér, ahol szakmai vitákat, előadásokat – délelőttönként bábjátékot is! –, élőzenés produkciókat lehet látni. "Innen nyílik a legjobb látvány a nagyszínpadra, itt forognak a legjobb pasik/csajok, itt fogunk a legjobbat vitatkozni, beszélgetni, aztán bulizni" – írja meghívójában a színházi sátor kitalálója, Fekete Péter, a Békés Megyei Jókai Színház igazgatója. Aztán a békéscsabai társulat vezetője érdeklődésünkre még elmondja, "a tusványosi szabadegyetem kulturális fesztivál, nagyon sok fesztivál van a világon, Európában, Magyarországon, ezek általában bulihelyek; az itteni az, ahol még mindig az értelmiség vitája, eszmecseréje, együttgondolkodása a mérvadó, ezért azt gondoltuk, a színházművészet sem maradhat ki ebből a hullámból".
Csütörtök délután éppen színházi kritikáról szól a szakmai vita, a kérdéskör érzékelhetően igen kényes, miközben a színházi emberek arról beszélnek, hogy a kritikusnak folyamatában is ismernie kell egy előadás létrejöttét, szakmailag hitelesnek, ugyanakkor függetlennek is kell lennie, elhangzik olyan nézői élces kérdés: netán az lenne a jó kritikus, aki egyáltalán nem is ír? Kubik Anna elmondja, Kossuth-díjas színművész húsz éve nem olvas kritikát, mert irányított, mindig másról szól, s a név nélküli, mocskolódó írások veszélyére figyelmeztet, ezekre főként az internet teremt lehetőséget. Aztán saját előadás következik, kedvenc verseit mondja, s bizony figyelemre méltó, hogy e tusványosi, mindenféle színnel festett térben otthonra talál a magyar költészet is.
Kubik Anna kérdésünkre később úgy fogalmaz, számára azért fontos, hogy e színházi sátorba elhozza a verset, "amiért fontosnak tartottam az Advent a Hargitán főszerepét eljátszani, amiért fontosnak tartom a határon túli magyarság sorskérdéseit; amióta ide jövök, ezt még mélyebben élem át, engem így neveltek, hogy nekem fontos legyen a nemzet egészének léte, az értelme, a munkája; én egyedül a csíksomlyói pünkösdi búcsún érzem azt, hogy van nemzettudat, itt bámulom, hogy művelik a magyar nyelvet, hogy beszél a szállásadóm kicsi lánya; ez nekem óriási lecke, én valójában tanulni jövök ide"...
