Ki érdemes a gondtalan életre, az, valószínű, mire azt elérné, rég kiérdemesül, és lehet, hogy gondja már nem lesz, de erről már tudni sem fog. Így lészen a mosolya bárgyú, és léte pihe tárgyú, könnyed. Ő nevet, te nézed, hisz szeretted, szereted, és közben csendesen folyik a könnyed.
A könnyed, ha jó színész vagy, vagy lelki inkontinens, könnyedén elered. Mint az eső ősszel, ez az olykor oly könnyedén földre eső égi víz, máskor annyira várt, éltető nedű. Éltető. Él tető. Élmunkás-elvtárs. Él tetű. Hát él még a tetű?
Tető élénél magasabban csücsülök éppen, s csak remélem, hogy ír sör képében gondűz majd a földi nedv eme elmés termése. Egy repülő repülőn vagyok, és csak reményelem, hogy suta földi gépezetként is bemutatkozik majdan, és révbe érek. Most révedezem csak, értsd elrévedek, az idő telik, én lassan felnőtté érek, gondolván közben arra, hogy sógor meghív egy pohár italra, s én csak nézem, míg kelyhem telik. Remélem, jól telik. Mint a következőnek. Mintakövetkezőnek. Vetkezőnek.
Hancz úr a szomszédom. Mondhatnám, mellettem lakik, csaknem együtt élünk, hisz vékony fal, mi elválaszt csupán. Néha hangos hancúr zaja neszel át, ily időkben bennem lángra gyúl a képzelet, és falom falam fülemmel, az átsejlő hangokat. Karcsú éji sellő, rég úgy mondták, kokott, ki felbukkant H. úrnál, ha az épp ráért, és telefonozott. Vagy telefonált, mondják ma inkább, hisz a készülék már nem áll, hanem akár zsebben csücsül, és különben is, egy randihoz nem a telefonnak kell állnia. Ejnye, barátom! Hát mi beszél belőlem? Talán irigység? Vagy nosztalgia? Letargia. Lét argó. Élet szleng. Tájszó. Ha az, azaz ez utóbbi, akkor pá. Sőt, ágyő, viszlát. Hisz ezek táj-szavak. S a többi érintkező betűegyveleg is elköszön. És el dorádó. Eldorádó.
Lám, ismét a gondtalan élet. Mivé lett? Létté korcsosult. Mosolygó múlt, komor jelen. Derűs jövő? Úgy legyen. Legyen úgy. Mint régen volt. Mikor Reagan elnök volt. És az áram ezer volt. Volt. S az én áram sem volt oly könnyen megfizethető. Villanydrót, az áramvonal? Szikrahuzal? Áramvonalas rég nem vagyok, sőt, vonalas sem. Inkább örök ellenzéki, kit az őrök sandán néznek, s csak azt lesik, főnökeik ellenzik-e, hogyha szépen szájba csapnak. Nem becsapnak, csak bele a pofám — a profán — közepibe. Csak ízibe! Minden ízemben hadd reszkessek. Úgy kell nekem. Úgy kell, káposztába hús kell, a szájamra meg kuss kell. Burkuss. Burkus kutya. Bozontos eb, kinél csak elmém bozontosabb. Kusza szálú kósza gondolat, mint gondola, ha lagúnák viharos vizében összevissza tolat.
Ím, mivé lett a kezdő elméncség, ha elragadta a hév, s volt hozzá toll és íráskészség. Azaz írhatnék. Mert én vagyok az írhatnám polgár, ki Dublinba is azért megyek, mert hát írhatnékom van. Nejem velem, így írmagom zabolázva. Még rágondolni se merek, mit csinál a francia, ha Párizsba megy. És mit csinálok én Budapesten? Ott magyarhatnék? Vagy csak magyarkodom?
De szabad-e, lehet-e ott még magyarnak lenni?
