A gyerekkorom nyarai ugyanis a bálványosi oldalon teltek. A máig is élő és létező családi kötelékek és "érdekeltségek", a csiszári oldali kocsma, biliárd, kártya, pingpong és jéghideg borvízfürdő, mind-mind énem szerves részévé lettek a vár romjaival, a viperákkal, apám ellenszérumával és Jókaival együtt. A lélegzetvisszafojtva hallgatott, majd olvasott legenda, a rabonbánok titokzatos világa nyíló elmémnek igazi éltetője volt akkor. Egykoron, az Aporok idején (nekem, gyerekként Marcsát, Csabát ismerve igencsak életszagú név volt ez) véget ért egy hosszú éra, leáldozott a pogány székelyek világa, kereszténnyé lett az utolsó is közöttük, éppen a megmaradás érdekében. Épp, mint Géza és Szent István Magyarországán.
Ma is ezt várná el minden józan magyar, attól függetlenül, merre él a nagyvilágban, nem beszélve az erdélyiekről, kik utolsó lehetőségként "engedik" még egyezkedni az eddig jobbára – nagy tisztelet a kivételeknek, nem az ő ingükről beszélek – koncért marakodó "poszt-escu" vagy "poszt-ista" jelzővel jellemezhető politikusaikat.
Érezhetően nagy a tét és az elvárás is, bár egyre több a szkeptikus hang, mely szerint láncos kutyából nem lesz paprikás szalonna. S van igazság ebben. De reménykedjünk. Reménykedjünk, mert rengeteg a – nem csak a bulik kedvéért idejövő – felelősen gondolkodó és cselekedni akaró értelmes fiatal, van jó néhány okos "nagy öreg", és itt a magyar kormány és parlament jó része. Nem azért, hogy be- és beleszóljon, hanem, mert felelősséget érez a határon túliakért. Orbán Viktor nemzetben gondolkodása, bálványosi alapítói mivolta, Semjén Zsolt erdélyi gyökerei, Németh Zsolt közismert elkötelezettsége mind emellett szólnak. S ha már szó esett a miniszterelnökről, a legutolsó kongresszuson az európai bajok gyökerének a keresztény értékrendtől való elfordulást nevezte. Hová anno épp Aporék tértek vissza utolsóként. A mai világ meg épp visszafelé halad, a Mammon bálványa felé. S ha marad ez az irány, ha nem nő össze, ami összetartozik, akkor igen könnyen lehet, hogy a romantikus Bálványoson át, Tusnádfürdő érintésével – előbb eltusványosodván – igencsak elposványosodhat minden, mit magyar jövőnek remélnénk Erdélyben. És mi a posvány? Hát az a bűzlő, iszapos fenekű mocsár, amelyben játszadozni fognak lassan sikamlós kétéltűvé lett felelőseink. Mondhatnánk, hogy ott egye meg a fene őket, értük nem is kár, csak az a baj, hogy minket is magunkkal rángathatnak népestül, nemzetestül.
Kövér Lászlóval sokszor vitáztam magamban, de az a mód, ahogy az ominózus kongresszuson beszélt, nos, azt tanítani kellene, mint ahogy a sokat vitatott Pokorni Zoltán gondolatát is. Előbbi mély hittel beszélt arról, hogy a Fidesz és a kormány munkáját a jövőben az óvatosság, a választókkal és Istennel szembeni alázat és a saját elbizakodottsággal szembeni bizalmatlanság kell hogy jellemezze. Utóbbi a mértéktartásra helyezte a hangsúlyt, mert a kétharmados többség arra hajlamosíthat bárkit, hogy azt higgye, mindenhez ért, és ez nagyon káros lehet a nemzet jövője szempontjából.
Persze, az anyaországi politikusok sem szentek. Messze nem. Aki viszont 2011-ben Romániában magyar érdekek mentén politizál, annak még ennyinek sem kell lennie. Pusztán embernek. Mert ma Erdélyben egyszerűen nincs alternatívája az egységes magyar képviseletnek. Bárki, aki önös érdekből, mondvacsinált okokból nem hajlandó a közös fellépést támogatni, az egyszerűen árulója a nemzeti ügynek. Nincs árnyalat, nincs pardon és nincs magyarázkodás. Kalodába és pellengérre vele. Mint ahogy a lengyelek tették a rendszerváltás után, s ma nem a pártot nézik, ha helyi választás van, hanem a hozzáértést. Mi még nem tartunk itt. Sem az óhazában, sem másutt.