Körbehajóztuk a Boszporusz-tengerszoros mindkét partját, áthaladtunk a felhőkarcolók magasságában ívelő kábelhidak alatt, s a párától szűrt, szórt napfényben megtekintettük a minaretekkel csipkézett, dzsámikkal kitöltött, várfalak romjaival szegélyezett, évezredes kézimunkadaraboknak másutt a világon fel nem lelhető csipkeverését.
Aztán következett a részletek számbavétele. Természetesen, ahhoz évek szükségeltetnének, hogy a tizenötmilliós várost széltében-hosszában megismerhessük. Egyetlen nap programjába sűrítve még a reprezentatív építményekből is csak néhányat tekinthetünk meg.
Kalauzunkat, Beder Tibort romantikus emlékek fűzhetik az Orient Expressz állomásához, mert valahányszor erre járunk, mindig betérünk a Sirkeci Gari–ra, amelyet tetszhalott állapotából egy ugyancsak romantikus érzelmű, nosztalgiázó amerikai milliomos keltett életre. 1982-ben újra megindította a járatot Párizs és Isztambul között. Persze, mi nem a menetjegyirodát kerestük, a világhírű állomás csarnokait csodáltuk meg, egy darab Európát a bizánci és oszmán birodalmi építkezés környezetében.
A hajózás után s a bazárlátogatás előtt jó felkeresni a pénzváltókat. Ilyen az Orient Expressz csarnokaiban is található.
A kihirdetett program szerint a Gülhane-park hatalmas kőfalai alatt lihegtünk fel a szultáni palotavárosba, a Topkapi Sarayhoz, a Szeráj-fok magaslatára. Az eléggé borsos belépti díj kifizetése után a platánok árnyékában, a látogatók hatalmas serege között a csapattársakat keresve mentünk a szultáni rezidencia felé. Még csak fél napja rohangáltunk a csodavárosban, de a társaság már inkább pihegett, mint szuszogott, a fiatal lányok között volt, aki az arra járók csodálkozására egyszerűen kifeküdt a gyepre.
Én a lapidáriumban bóklásztam. A kőtár hatalmas törött darabjai, a míves díszítésű márványtömbök az építményeket elpusztító gigantikus erejű földrengésekre, a világ fővárosát ostromló, feldúló — és kirabló — támadásokra emlékeztettek. Voltak köztük keresztény lovagok is.
Hagia Szófia, ,,a világ legszebb temploma"
Isztambuli látogatásaink során nem lehet kihagyni a Hagia Szófiát (Aja Szófia), a világ legszebb templomát sem.
A római Szent Péter-bazilika, a sevillai katedrális és a milánói dóm után — tudjuk meg útikalauzunkból — a világ negyedik legnagyobb egyházi építménye. (Vajon, a bukaresti ortodox katedrális ezekkel akar versenyre kelni?) 916 évig templom, 482 évig dzsámi, 1935 óta Atatürk rendeletére múzeumként működik.
Az épület a mai formáját tűzvészek, földrengések és fosztogatások után 1573-ban nyerte el. Ekkor Koca Sinan teljesen újjáépíttette.
Ha a Boszporuszon átívelő modern kábelhidakat, mint a technika és építészet legújabb csodáit megtekintettük, vessünk egy pillantást erre a templombelsőre is. A középteret tizenöt méter magas, harminc méter átmérőjű kupola fedi ötvenhét méter magasságban. (A függőhíd a tengerszint fölött hatvannégy méter magasságban ível.) A padlózatot az évszázadok során simára, hullámosra koptatott márványlapok borítják, s a világ minden tájáról ideszállított márványoszlopok száma százhét.
Beder Tibor útikalauzában megjegyzi, hogy a Hagia Szófiát magyar műkincs is díszíti. Kanuni Szüleyman szultán ugyanis a Buda-várból elszállított hadizsákmányból Mátyás király palotájának két nagy reneszánsz stílusú bronz gyertyatartóját a dzámiban állíttatta fel.
,,Az épület belsejét igen szép mozaikok díszítik. Bennünket, magyarokat ezek közül az a mozaik érdekel, amelynek közepén Máriával és a gyermekekkel II. Komneosz János császár (1118—1143) és felesége, a Bizáncban szentként tisztelt Iréne látszik. Iréne, magyarul Piroska (régies neve Priszka) Szent László magyar király (1077—1095) lánya és Könyves Kálmán király (1095—1118) unokatestvére volt. Az akkor kiépült jó bizánci kapcsolatok eredményeként nőül adták II. Komneosz császárhoz. Bizáncban annyi tiszteletet érdemelt ki, hogy halála után szentté avatták. Férje, Komneosz János császár, akit ,,a legnagyobb Komneosznak" neveztek, erkölcsi kiválóságával, emberségével, kötelességtudásával, viselkedésével az egyik legszebb jellem a bizánciak között. Harmincéves volt, amikor trónra lépett. Iréne (Piroska) négy fiúval és négy lánnyal ajándékozta meg. (...) Iréne az egyetlen magyar ortodox szent" — olvashatjuk Beder ismertetőjében.
Az Aja Szófia megtekintése után a Bizánci Birodalom 0 mérföldkövénél — a Millon-nál — adtunk egymásnak találkát. Program szerint onnan kellett felkeresni a világ legnagyobb bazárját, a Kapali Carsi-t, s onnan két óra múltán, aki ezt óhajtotta, átgyalogolhatott a Galata hídon, a gyalogséta után megtekinthette Isztambul modern városnegyedét, s megkoszorúzhatta Ibrahim Müteferrika sírját.
A helyzet az, hogy erre már csak kevesen vállalkoz(hat)tak. A nagy hőség, a gyaloglás, no meg a Nagy Bazár vonzereje sokakat eltántorított a tervtől, s nem a legnagyobb lelkesedéssel gondolt arra, hogy — nem lévén aznap éjszakájára szállásunk — éjféli tizenkét órakor egy több mint ezer kilométeres útra indulunk hazafelé. Gyakorlatilag a reggel ötórai ébresztőtől másnap éjfélig kellett talpon, illetve az autóbuszban ülve ,,lenni".
(Senkinek sem ajánljuk, a társaság felének a lába ,,kidagadt" a cipőből.)
A Nagy Bazár
Az aznapi isztambuli túlhajszoltságot némileg enyhítette a Nagy Bazár megtekintése. A férfiaknak mondom, ezt nem bizonyos, hogy nők társaságában kell megejteni, mert a Nagy Bazár ékszerkínálata gyorsan elvarázsolja őket e világról, s hiába készült fel az ember arra, hogy a törökök esetében az alku a vásárral járó szertartásszerű ceremónia, ami sok, az alkuból is sok.
Érdekes tapasztalat viszont, hogy a török ékszerárusokkal többnyire magyarul is lehet értekezni, angol nyelven pedig pláne. Az angolul jól beszélő Keresztes Emőke gyakorolta is, amíg a hatalmas kínálatból — több helyen a kirakatból is beszedték a portékát — rábírták a magyar lányt a vásárra.
Isztambul éjszakai fényvilága is az aranyat juttatja a látogató eszébe. Ami a fényforrásokat illeti, nem egy spóroló ország ez. A város fényárban fürdik. A csillogást és ragyogást felerősítik és megsokszorozzák az épületdíszek, a reklámözön, az utcamosó és -sepregető gépek, mint fürge bogarak, szaladgálnak úton-útfélen, a járdákon, a megállók kövezetén, mindenhol.
Isztambuli szokás szerint az árusok a vásárterek helyén hagyják az irdatlan mennyiségű hulladékot, göngyölegszemetet, s ezt hatalmas, kisebb kazalnyi bálákba csomagolva szállítják el a takarító hadak.
Reggelre a város ismét ragyogóan tiszta, frissen mosott az aszfalt vagy a kockakő.
Isztambuli ismerkedő
Beder Tibor két könyve, a Pro Print Kiadó gondozásában megjelent Gyalogosan Törökországban (Csíkszereda, 2001) és A bujdosók nyomában (Csíkszereda, 2005), különösen, ha magyar nyomkereső útra indul az ember, ma már szinte nélkülözhetetlen útikönyv, pótolja azt a sok évtizedes kihagyást, amelyet az alig létező magyar turkológia okozott.
Pedig igény lenne a kapcsolatteremtésre. Ebben a legfontosabbnak a törökországi utazások mellett azt tartanók, ha uniós pénzen össze lehetne hozni azt a török—magyar—angol egyetemi kart Székelyföldön, amelyről Rodostóban már szó esett, s a török kormányzati szervek a közös pályázati tervet támogatnák.
Ez lehetne az új magyar ,,Orient Expressz", hisz Rodostó országúton Marosvásárhelytől 1224 kilométerre, Isztambultól 1037 kilométerre van. Háromszéktől Rodostóig 800 km a távolság.
