Terveink, elképzeléseink egy-egy része torzóban marad. Ezért nem tehettünk könyvespolcunkra olyan vaskos köteteket, mint a megye részletes monográfiája, helyneveinek gyűjteménye, műemlékeinek szintézise, Háromszék életrajzi lexikona és a Háromszéki ki kicsoda. Nem a tehetséges tudós tollforgatók hiánya indokolja sirámunkat, él még belőlük maréknyi, a túlsó parton meg sokadszor annyi, aki már örökre elvitte magával e táj részletbe menően érdekes történelmi és helytörténeti kincseit. De hová jegyezték föl az ősi székely családok felújított történetét a helyhez kötött anekdoták, érdekes igaz történetek és krónikák? Hatósági rendeletbe kellene adni: diktafont a kézbe, rögzíteni, leírni és a fiókba tenni a még fellelhető adatokat: lennének a ma élők nemes hozadékai az utánunk jövők számára, a megtartó, itt tartó szülőföld szellemi termékei. A Sepsibesenyőn született Csulak Marci legendája csak egy példa arra, hogy számtalan a veszendő menteni valónk.
A várva várt irka
Szerezze meg nekem azt az irkát – három évtizedénél is több, hogy elhangzott ez a kérésem Sepsibesenyőn. Van belőle még egy példány, de a fiam elvitte Kecskemétre. A nyáron hazahozatom – így az akkori adatközlőm, Olgi néni. Az irka nem jött haza – érkezett a hír, pedig annak itthon lett volna a legjobb helye. Falunapkor kedves középkorú hölgy szólított meg.
– Molnárné Kovács Ella a nevem – mutatkozott be. – Itt a füzet, szerkesztő úr. Böngéssze át. Még tizedikes diákkoromban másoltam le 1978-ban, kedves tanárom, néhai Kónya Ádám kérésére.
Nem gondoltam volna, hogy a várva várt krónika annyi gondot okoz, időt rabol. Eredetijéről ugyanis nincs adatunk, a másolók jelentős munkát végeztek a 150, iskolafüzet nagyságú kézirat másolásával, de megszületésének körülményeiről mindenik hallgatott. Tulajdonképpen a kuruc világ utáni időben született krónikáról van szó, amit helyhez, Háromszékhez és Besenyőhöz kötött az első írástudó, aki a kuruc szabadságharc háromszéki történetét helyi eseményekkel, helynevekkel (Bábolna hídja, Gyepszegés árka, Hágó, Libacs, Süvegfű, Császárkút), ismert személyek/szereplők neveivel (Besenyői Nemes Tamás, rétyi Székely Zsigmond, Szentiványi Henter Mihály) egészítette ki. Számunkra ebben rejlik különös értéke.
Nem vitás, hogy a kéziratos krónika szerzője felhasználta Nagyajtai Cserei Mihály (1667–1756) történetíró Erdély Históriáját, amelyre helyenként hivatkozik is. Elbeszélés a 18-dik század elejéről, 1894 – áll az irka címlapján. Másolta Páll István 1960-ban, újramásolta Kovács Ella 1978 januárjában. Olvasása közben azonban az is kiderül, hogy olykor a képzeletre és az emlékezésre alapozó helyi kiegészítések ennél is régebbiek, 1790-ben kerültek papírra. Ezek alapján már az 1894-ben kelt kézirat is másolat. A besenyői anyakönyvek alapján három Páll Istvánt ismerünk. Az 1860-as másolat készítője a legidősebb (Kiss Anna férje), 1826-ban született. Miután ásatások révén fény derült arra is, hogy a falu régi temploma az Árpád-korban épült, valószínűnek tűnik a krónikának az a helyi jellegű bejegyzése, miszerint "ide jártak imádkozni Telekről, az elpusztult Bábolnáról, Losoncról, és Décsenről". Az egykori települések nevét ma már csak helynevek őrzik. "A Losonczi mezőrészen feküdt valaha Losoncz falu is – írja a krónikás 1790-ben. – Ma már ez mind szántóföld. 190 esztendővel ezelőtt erdő volt." (A Losoncz ismert helynév ma is, miként ismert volt Háromszéken az azóta kihalt Losonczi család is, melynek ez a hely birtoka volt – szerk. megj.)
A krónika kezdő cselekménye az 1703. esztendő tájékán játszódik, jóval Zágon Thököly és Mikes Pál idejében, 1690-ben történt feldúlása után. Ekkor pusztított – írják – a labanc portyázás-elnyomás, és az alsó-háromszéki felvilágosultabb székely nemes emberek hittek a Rákóczi-forradalom győzelmében. Hogy féken tarthassák a portyázó-rabló labancokat, fegyveres csapatokat alakítottak, és kisebb ütközetekre is vállalkoztak. Ennek a lelkiállapotnak adott biztatást Thököly zernyesti győzelme. A másoló elmarasztalóan jellemzi a labancpártinak bélyegzett Cserei Mihályt. Érezni a szövegből, hogy a krónikaíró részleteiben ismerte és hallott a helyi eseményekről, felkészültnek érezte magát arra, hogy kiegészítse a krónikát. A kiegészített részekben gyakoriak a jellegzetes alsó-háromszéki szófordulatok. Olvasóink számára válogattunk a kéziratból, és elkalauzoljuk a Besenyő-patak völgyének eldugott helyére is, Várhányásra.
Fogadó a Losonczban
Csakhamar a székelységre is behata a ribilió, mert Háromszéken Székely Zsigmond, ki azelőtt Tökölyvel is sokat bújdosék, Nemes Tamással és Henter Mihállyal együtt alattomban beszélni kezdték a vitézlő rendet, és már többször mind Rákóczi mellé hajlottak vala. (...)
Nagy erdőség terült el azon a helyen, amit ma Losonczi-határnak neveznek. Erre vonul keresztül az út Eresztevényből Angyaloson át Sepsiszentgyörgyre. Az erdőség kellős közepében, az út mellett, kemény, magas tölgyfakorláttal körülvett fogadó van. 1790-ben még meg volt. Az akkori fogadós, Drecsák Zsiga egy személyben orgazda is volt. A hatóság megsokallván ezeknek a garázdálkodását, az ilyen fogadókat mind megsemmisítette, a fogadósokat lefogdostatta, és még fel is akasztatott belőlük. Az erősdi erdőn félelmetes tanyájukat a vihar ledöntötte, ezek a jámbor emberek elpárologtak, kik között, az utódok iránti tisztelettel legyen mondva, olyanok is léteztek, akik nappal tisztességes udvarházuknál urak voltak, éjjel pedig egyenruhául veres inget öltve magukra, loptak, raboltak. A fogadó is erős cserefa épület, színekkel, istállókkal volt ellátva, azon utasok számára, akik elég meggondolatlanok voltak itt sötétedni el. 1703-ban ez még veszedelmesebb volt, mint 1790-ben. A kemény kerítés arra is volt szánva, hogy ellenség ellen védhető legyen az a fogadó, ami Nemes Tamás uram birtokán van, kit a krónika író büszke, negédes embernek mond, pedig nem volt más, mint egy jó magyar székely úr, aki hazáját és nemzetét nagyon szereti vala. Cserei Mihály uram azért szólja meg, mert ennek egyszer azt mondta: "te Miska, nem szégyenled székely úr létedre a labancokkal tartani, Rabutinnal, Krigbaunnal, Grávennel, Vellenkeinnal csókolózni?"
Öt férfi üldögél a terjedelmes ivóteremben a kemény kezdetleges cserefa asztal mellett. Beszélgetnek, borozgatnak, pipálnak. Az ablaktáblák be vannak reteszelve. A teremnek három nagy sercegő faggyúgyertya ad tűrhető világot. Az asztalfőn ül besenyei Nemes Tamás uram mint házigazda. Bokros fűstököt ereget durva cseréppipájából. Mellette ül jobbról rétyi Székely Zsigmond, balról szentiványi Henter Mihály, akit az évkönyvíró gonosz lelkűnek mond. Kétfelől két ifjú ember foglal helyet. Az egyik besenyei Csulak Márton, nemzetes vitézlő Csulak Balázs uram fia, a másik tanuló társa és barátja, nemes vitézlő szacsvai Jankó Gáspár úr sarjadéka, Jankó Mihály. Bemutatván őket, hallgassuk meg, miről beszélgetnek.
– Atyámfiai – szólt Nemes Tamás, s pipaszárával borzas bajuszát elterelvén, az öblös cserépkancsóból jót kortyintván –, igyatok. Azután mondjátok: éljen tekintetes nagyságos nemes vitézlő Rákóczi Ferencz uram őkegyelme, a magyar nemzet feltámasztója, Magyarországon és Erdélyben a legelső, a legnagyobb, a legjobb, a legbecsületesebb ember, az igaz magyar hazafi.
– Éljen, éljen, éljen! – kiálták, és ittak. Tamás úr igazán bálványolta az arra méltó Rákóczit, ami látszik abból, hogy ami jóravaló jelző eszébe jutott, azt mind reámondta. Barátaim! Atyámfiai! Mikor ez az ország szorult helyzetben volt, a székely mindig készen állt a védelemre, de Háromszéket egyik szél sem előzte meg soha... Küldöncömet menesztettem szét a múlt héten minden faluba, egész Sepsibe, hogy ma éjjel, a lehető legjobb fegyverrel és útravalóval felkészülve, ide jöjjenek a vitézlő rendek. Orbaiba Deák Péter, Kézdibe Csomortáni János teszi ezt.
– De bátyám – szól közbe Csulak – olyan nyíltan tette. Hátha elárulnak és meglepnek itt a németek?!
– Besenyőről – ti nem is tudjátok – behoztam 25 emberemet és Szentivány felé, Angyalos felé, mind amerről Brassóból jöhetnek a németek, őröket állíttattam. Mihály és Zsiga barátom 20–20 legényei is itt leskődnek hosszan a tó mellett. Ha megtámadnak, vagy megverjük őket, vagy ők kergetnek el minket. Holnap újrakezdjük. Te még, öcsém, nem voltál csatában, de én megjövendölöm neked, hogy ügyes ember léssz, s még az unokád is emlegetni fogja a nevedet, csak tudod, légy becsületes ember, és ne féltsd a bőrödet.
– Hát én leszek-e valami, Nemes Tamás bátyám? – kérdé Jankó Mihály.
– Te is léssz valami, ha velünk tartasz.
– Nem is akarok én a németekkel tartani!
– No, öcsém, azt nem is tanácsoljuk – oda szól a hallgatag Székely Zsigmond –, mert akkor felakasztunk, vagy levesszük a gombodat.
– Hej, öcsém, a körülmények változtatják az állhatatlan embert. Rólam azt mondják, hogy kevély ember vagyok, pedig csak székely úr vagyok. Becsülök minden embert, de nem adózom meg magamat senkinek, nem engedem meg, hogy az orromnál járjon. Kárhoztatok minden embert a Székelyföldön, aki adót fizet az után, amit megeszünk. Rójja ki ebadta németje az adót, aztán megfizetjük, vagy nem...
– Marci öcsém – monda Tamás –, nézz ki, mert a kutyák kohhantanak.
Csulak Marci csapatai
Nemsokára Marci belépett, követve vagy negyvenig való fegyveres által. Fél óra múlva más csapatok érkeznek, kiket már a színek alá telepítnek lovaikkal. Éjfélre már több, mit 600 fegyveres férfi érkezett. Tamás úr minden férfiúnak félfertály pálinkát, kenyeret, szalonnát osztott. Csulak és Jankó által rendbe állíttatta őket, és odaállt a sorok elejébe, így szólván hozzájuk: Székely atyámfiai! Mióta Apafi Mihály fejedelem meghalt, hazánkat mindig a német gyötri, kínozza, olyan adókkal terhel, milyent a huszadik nagyapánk sem hallott. Most eljött az ideje, hogy a németet kikergessük, testtel, lélekkel arra kell törekedjünk, vagyonunkat, életünket kell hogy áldozzuk hazánkért, országunkért. Most háromfelé osszuk magunkat. Egyik csapat után két másik halad időközzel, hogy ha valahol valamelyiket a németek megtámadják, a másik kettő segítségére jöhessen. Márton öcsém az én 25 emberemmel hátul marad, utánunk jön ezerlépésnyire. Henter Mihály uram, kegyelmed előttünk megy 40 emberünkkel. Én vezetem az első két századot. Utánam jön Székely Zsigmond bátyám a lovasokkal. A harmadik csapatot vezeti angyalosi Forró András. Henter Mihály uram az élelmet legelöl minden napra kiteremti. Arra kérlek, atyámfiai és nemes székely gyalogok és lovasok, hogy senki az útban idegen marhájához ne nyúljon, mert ez nem illik, derék ügyért harcoltok, de én is, ha már vezéretekké toltam fel magamat, akit efféle kórusba találok – stande péde –, felakasztatom! Hajnalban indulunk Angyalos felé.
(folytatjuk)
