Történt vala az 1500-as esztendők közepe táján, hogy egy végvárra szemet vetettek a muzulmánok, s a népüket rájuk vitték a bentszorultakra. Irtózatos turbános tömeggel indulának, míg a bennszorultak alig néhány százan valának, de bátran kipakolták a lőrésekbe az álgyúknak bőségét.
A várkapitány, lévén igen erélyes ifjú férfi, s atyjának egyedüli reménysége, elhatározta, hogy mindenáron megvédi a rá bízott erősséget, és szóla két bátorságos legényének, Simonfi Sebestyénnek és Zebed Domokosnak, hogy állanának a legveszélyeztetettebb bástyafok védelmére.
Közben a törökök sebest és ugyan szüntelen lőtték, verték a várat. Bőgött mindennémű álgyú, s amikor annyira töreték a falat, hogy fel lehetett mászni rajta, elindulának, mint a fergeteg. A várbeli nép sem vala rest, s kézi puskákkal meg pattantyukval kezdték seperni őket. Aki meg közelebb juta, azt kövekkel bőségesen meghányták-vetették. Nagy és káros verekedés kezdődött, s sok dalia harapott fűbe meg kőbe, kinek ahogy jutott. Mások pedig magoknak sok sebet vöttek.
Sebestyén, aki nem hülye, s merészke ember vala, kéméletlenül öntözte szurokkal egy bolond nagy üstből a felfelé törekvő tar fejeket, amíg Domokos csákánnyal feszegette a létrákat. A török ki akarván csikarni a győzelmet, úgy nekirontott a bástyának, hogy egyszer csak azt vette észre a két hadfi, hogy négyen vannak. Ők s egy Szakállas, meg egy Kalja fülű török.
Kezdték méregetni egymást, de mivel igen el valának fáradva, megkezdődött a leszerelési vita, s egy időre fegyverszünetet tőnek.
Kajla: visszaszól a létra felé – Já ájjuhá! (ide, ide)
Sebestyén: Tinó, ürü, kecske kellene?
Domokos: Mi a fenét berbetélsz neki?
Sebestyén: Török jövevényszavakat, hátha megértik, s békében hagynak.
Dokomos: Áhá! – a Szakállashoz fordul. – Iró, túró, sajt, gyapjú vagy disznó, ártány?
Szakállas: Allah ákbár!
Sebestyén: Eke, sarló, aratni, kepe, szérű, búza? He?!
Domokos: Dara, boglya, kender, esetleg alma, körte is. És csettint.
Kajla: feléje fordul ellágyulva: – Babatatli, babadsizi.
Sebestyén: Mit mond?
Domokos: Gondolom, valami olyasfélét, hogy drága édesapukám.
Látván a békés fordulatot, sebeit nemes kenőccsel kezdte vala kenegetni.
Szakállas: kifújja magát és dühösen hadonászni kezd. – Gyeplő, kantár, béklyó.
Sebestyén: ránéz a bajtársa ellenfelére. – Az ántikrisztusát, ez megtanult magyarul – s aztán fürgén előrelép. – Rögvest kettéhasítom ezt a Kajlát.
Ilyen álnok az emberi állat. Ha szépen beszélsz vele, azt hiszi, megadtad magad.
Kajla: megretten, s vadul felordít. – Iléri, iléri! (előre, előre)
Szakállas: Köpönyeg! (fordítás törökből magyarra, s szabadon vissza törökre). S neki irányozza a jatagánt Domokos hasának.
Domokos: kivédi pajzsával a szúrást, s ráugorva a fortélyos ellenségre, magával rántja a falról, az ároknak mélységit nemigen nézvén.
– Gyerünk a nagyvezírhez!
Bizton meghalának.
Sebestyén: megköpi a markát, s kiböki az utolsó török rokon szavat: Iker! S a pallosával kettőbe szeli Kajlafülűt úgy, hogy egyik felé hull a muzul, s másik felé a mán, amiből arra következtettek az ostromot túlélő oknyomozó történészek, hogy rossz volt a szemmértéke, mert ellenkező esetben így esett volna kettőbe a támadó: muzul-man.
A falakon tovább tombolt a leszerelési értekezlet, s tartott vala 150 esztendőkig.
1971. május 16.
