Elöl ment nagymama, mert ő már ránézésből is tudta, melyik a mérges gomba és melyik nem.
A legjobban azt szerettük, hogy ott olyan hangosan kiabálhattunk, ahogy csak kifért a torkunkon mert nem volt a közelben Róza néni a csendidejével. A kiabálás különben is szükséges volt, nehogy elveszítsük egymást. Igaz, Gyurit úgysem lehetett volna elveszíteni, mert neki édes a vére, azt pedig a hangyák is szeretik...
Először azt hittem, valaki bántja az én testvéremet, azért visítozik. De kiderült, hogy az egész csak azért volt, mert megállt, és a hangyák mindjárt csipdesni kezdték. Hát ezért jött rá olyan hirtelen a menés, és ezért nem akart leülni tízóraizni. Óbégatott, hogy haza akar menni, mert neki ebből az erdőből elege van, még akkor is, ha csak az előbb érkeztünk meg.
Evés után alig léptünk néhányat, a bozótból máris előkerült valami gomba. Sokfélét láttunk; volt olyan, amit komolyan kellett venni, és olyan, amelyikre rá sem szabadott nézni. Én például leginkább kékhátút találtam, ami zöld volt. Csak hát nem úgy hívják, ahogy kinéz.
Gyurinak csak bolondgombákhoz volt szerencséje, ezért inkább kavicsokat gyűjtögetett. De nem akármilyent, hanem varázskavicsot. Azért voltak varázskavicsok, mert ha az ember összeütögette őket, rögtön megtalálta a nagymamáját, aki a szomszéd bokorban gombászott.
Találkoztunk egy nagyon értelmes kecskebékával is. Éppen úgy volt kirajzolva a szeme, mint Laura néninek, csakhogy sokkal jobban tudott ugrálni. Azért tartottuk értelmesnek, mert egyáltalán nem esett pánikba attól, hogy velünk találkozott. Igaz, mi is igyekeztünk kedvesen nézni rá. Így nézelődtünk egészen addig, amíg neki ugorhatnékja lett, és eltűnt a bozótban.
Lehet azért, mert érezte, hogy jön a vihar. Ugyanis alig tűnt el, két fekete felhő összeütközött, és akkora zajt csapott, hogy azt se tudtuk, mit csináljunk. Mert mi csak a múltkor számítottunk zivatarra, amikor a nagymama térde nyilallott. Mindenesetre alaposan megáztunk, de nagyi azt mondta, nem baj, mert a gombák is az esőtől nőnek.
Amikor hazaértünk, csuromvizesen az ajtófélfához álltam, hogy lássam, mennyit nőttem az esőtől. De az eredményt nem tudhattam meg, mert szüleim nem a fejem búbját nézték, hanem a tócsát, ami a cipőm alatt lett. Szerintük erre nem volt szükség. Végül csak belátták, hogyha a nagymama térde idejében nyilallik, mindez nem következik be.