Pár nap múlva lesz dolgom arrafelé, és ha személyesen akar valamit, akkor ott találkozhatunk, mondom neki. Nem lehet, válaszolja az ismerős, mert Neki most kell; jól van, akkor adja oda. Fél óra sem telik bele, csörög a telefonom, a férfi hív. Ismertem még gyerekkoromból, közel járhat már a hatvanhoz, agglegény. Fiatal korában, azt hiszem, traktorista volt, most talán nyugdíjas. Hangja magas, nőies, feleségem egyenesen női hangnak hallja a telefonból. Az érdekli, hogy mikor megyek Sz-be, s hogy elvinném-e; hogyne, persze, mondom; jó, akkor megvár a szomszéd faluban, a letérőnél. Kedd reggel, a megbeszélt időben már vár a falu központjában; pufók, kékes, frissen borotvált arc, magas, kántáló hang, sísapka, kék füsskabát. Biztos, a honosítás dolgában kell Sz-be utaznia, gondolom, vagy az ottani, jobban felszerelt kórházba küldhetik itthonról, mert az apróbb ügyes-bajos dolgaikat a környékbeliek a falutól alig néhány kilométerre fekvő kisvároskában, a városomban szokták elintézni, és nem a szomszédos megye több mint félszáz kilométerre eső székhelyén. Kabátosan, ki se gombolkozva helyezkedik el az anyósülésen, alig pár perc múlva már csörög a telefonja, hogy mi a helyzet, elindult-e, legalábbis ezt veszem ki a válaszaiból. Darabos mozdulatai, a készülékkel való bánásmódja arra enged következtetni, hogy egészen új lehet az ismeretsége a kütyüvel. Visszacsúsztatja egy nagyobbacska műanyag tokba, majd visszaszuszakolja a zsebébe. Nem kapok egy értelmes fehér­népet – sóhajtja, egyenesen a dolgok közepébe vágva. Az asszony volt?, kérdem én, arra gondolva, hogy időközben talán megnősülhetett, de leint, mert "csak" egy fehérnépecske volt Sz-ből, s hallgassam meg, hogy mi történt vele, hogy hogy járt, aminek ő most, ezzel az úttal, lesz, ami lesz, a végére kell járjon. K. falucska előtt vagyunk még, az út elején, forgalom szinte semmi, egyenletesen megy az autó, idő van, szinte egy óra még Sz-ig; a téma érdekel, kényelmesen hátradőlök, figyelek, hallgatom. Az egyik hirdetőújságból írta ki a nő, a "fehérnépecske" telefonszámát, majd felhívta; olyan kedves volt a hangja, hogy megtetszett neki. Többszöri telefonbeszélgetés után aztán egyszer megegyeztek, hogy az eljön hozzá, s meglátogatja. De csak akkor, ha egye­dül jössz, megmondtam neki tisztán, világosan, már akkor. S képzelje el, meséli tovább, egyre jobban belelendülve a férfi, nem egyedül, hanem a barátnőjével jött. Átvert. Ketten voltak, nem tudtam sem­mire se menni vele. Maradtak valamennyit, nézelődtek, szétnéztek a házban, az udvaron, megnézték az állatokat az istállóban, s min­dent, amim van. Csakhogy, amikor már men­nének, félrehúz, és odasúgja, hogy nincsen pénze, és hogy ki kellene a barátnőjének a benzint fizetnie. Rendben van, mennyibe kerül, kérdezem a barátnőt, száz lej, mondja az rezzenéstelen arccal, s noha alig volt több pénzem otthon, és azt is tudtam, hogy ez az összeg szinte kétszeri útra is elég lett volna, mégis odaadtam a százast. De ez még nem volt elég, elmenéskor még azt mondja, adjak egy bárányt is neki; szerencsére sikerült kitérnem a kérés elől azzal, hogy kicsik még, csak húsvét környékére nőnek akkorára, hogy levághatók legyenek. Azóta többször beszélgettünk telefonon, nagyon kedves mindig, amikor nem nyom­ja szembe velem a piros gombot. Aztán még egyszer meglátogatott valakikkel, valami ócskavasgyűjtő barátaival, akik éppen ide, a környékre jöttek, de abban sem volt köszönet. Aztán tegnap, képzelje, miután magával megegyeztem a fuvart, szóltam neki, hogy akkor most én is visszaadnám a látogatást, hiszen annyiszor hívott eddig. Előbb azt válaszolta, jó, de este hét óra körül visszacsöngött, hogy meghalt a főnöknője anyja, holnap délelőtt tízkor lesz a temetése, s így nem alkalmas a jövetelem. Nem érdekel, mérgelődtem fel, jövök, megkeresem. Cím van, utca, lakás, lépcsőház, emelet stb. Kér­de­zősködöm a városban, az emberek majd odairányítanak, s valahogy csak megtalálom. A központ környékén száll ki, sok szerencsét, mondom neki, amikor nekivág a városnak. Még egy órája van tízig, a temetésig.