De hát az idők, az emberek és az erkölcsök változnak. A mai forradalmárok kinevetnék a mi Petőfi Sándorunkat, ha ő továbbra is fenntartaná, hogy nem ágyban, párnák közt akar meghalni, hanem a harc mezején. Ma nem ez a divat. Bizonyíték erre az a sok ezer forradalmár, aki húsz év óta egyfolytában harcol kivívott előjogaiért és havi nem kevés illetményéért. Nem a forradalom alatt elesettek hozzátartozóiról, az akkor megsebesültekről vagy olyanokról van szó, akik valóban életüket kockáztatták, hanem azokról, akik olyan városokban vettek részt az eseményeken, ahol nem is volt forradalom. A diktátor futása után kimentek az utcára, összetörtek ezt-azt, aztán fegyvert ragadtak, mert adtak nekik, és lövöldöztek össze-vissza. Ha leverték volna a forradalmat, akkor ugyanezek szintén hősök lennének, akik nagyban hozzájárultak a huligánok és egyéb destruktív elemek vandál cselekedetei elleni fellépésben.
Van egy szervezetük, amelyik az álforradalmárok hivatalos ügyeit is intézi. Ennek vezére, George Costin, a forradalmárok államtitkára potom 19 000 lejt kért és kapott hivatalosan azért, hogy rábizonyítsa, akár az ártatlanokra is, igenis forradalmi harcosok voltak. Azok fizettek, mert a befektetés busásan megtérült.
Most sokkal jobb idők járnak. Ha ma élne Petőfi és a tizenhárom aradi vértanú, meg sem kellene halniuk, és ha erkölcsi elismerésben nem is, de annál nagyobb anyagiakban részesülhetnének. Az aradi főtisztek tartalékos tábornokok lehetnének kiemelt állami nyugdíjjal. Petőfi meg berámáztathatná forradalmár igazolványát és csak úgy, passzióból írogatna.
De ahogy így utólag ismerjük őket, bizonyosan visszautasítanák, és inkább vállalnák a mártíromságot.