Amikor 1988 tavaszán először léptem Szlovákia földjére, hogy román veterán futóatléták képviseletében részt vehessek a Dévény–Pozsony 11 700 m-es utcai futóversenyen, keserűen csalódtam a felvidéki magyarság életével kapcsolatos elképzeléseimben.
Úgy hittem, hogy az egykori, első számú magyar fővárosban – 1531–1784 között –, ahol 1848-ig tizenegy király és hat királyné koronáztatta meg magát a dómtemplomban, egymagam is könnyedén eligazodom. Arra gondoltam, ha nem is minden második, de minden harmadik polgára beszél magyarul, és szívélyesen eligazít megtalálni a kezemben tartott utcacímet és házszámot. Mondanom sem kell, mit éreztem a buszon bambán rám bámuló, majd hátat fordító emberek viselkedése láttán, mígnem a társasgépkocsi vezetője tört magyarsággal magyarázta el a szervezők utcájának irányát...
Huszonhárom esztendő alatt sok víz lefutott a Poson személynévből Pozsonnyá, németül Pressburggá, végül Bratislavává keresztelt város folyami kikötője előtt, de az akkor már megtapasztalt szomorú emlékeim késztettek arra, hogy az erdélyi sorstársaim gondjaival-bajaival együtt lélekben felvállaljam a több mint két évtized felvidéki magyarveréseit. Mert az utóbbi években nagyon is felvetődött a szlovákiai "antimagyarizmus" – ez nekem és nekünk is fáj! És ezt nem a tót atyafiakra mondom, akik éppen úgy markolják a kasza és a kapa, a csákány szíjas nyelét, mint magyar szomszédaik, hanem azokra a szlovák politikusokra, akik a felvidéki és minden magyar iránti gyűlölettől fűtve próbálnak politikai tőkét kovácsolni az amúgy Romániában is jövedelmező nemzet- és nemzetiségellenes politikából. Kezemben a hír, a bizonyíték, hogy Szlovákia legnagyobb és legrégibb, magyarellenességéről elhíresült "gyülekezete" a Szlovák Nemzeti Párt és híres-hírhedt vezetője, Ján Slota az SNS támogatásáról biztosította Bogdan Diaconut, a szélsőségesen magyarellenes román Konzervatív Párt alelnökét, és nyilatkozatában a magyarokkal való együttműködés miatt hazaárulónak minősítette a román kormányt. Vagy a másik, kissé "fájdalomcsillapítóként" ható egymondatos sajtóhír: "A Most–Híd magyar–szlovák kormánypártnak óvodás piros pont jár, amiért végre sarkukra álltak, és feljelentik a főügyészségen a Szlovák Nemzeti Pártot (SNS) gyűlöletkeltő, magyarellenes óriásplakátjai miatt."
A valós magyar történelmet kevésbé ismerős olvasó fejében megfordulhat a gondolat, hogy például miért nem szeret bennünket, a Kárpát-medencében élő magyarokat ez a Slota "János" nevezetű úr, aki 1953. szeptember 14-én született a Zsolna közeli Litvallion bányászfaluban, Kassán 1977-ben végzett műszaki főiskolát, a privigyei bányában bányamérnökként dolgozott, és 1990–2006 között Zsolna polgármestereként kapta fizetését. Ennek előtte 11 hónapig vizsgálati fogságban volt, miután falusi üzleteket fosztogatott, és ezért fél év felfüggesztett szabadságvesztéssel is "kitüntették". Apja a titkosrendőrség besúgója volt. Háromszor nősült, az első felesége magyar volt. Három gyermek apja.
A vázolt rövid életrajz után kezdte politikai karrierjét a Csehszlovák Szövetségi Parlament képviselőjeként 1990-ben... Ez az 58 éves xenofób pártja nevében képes szolidarizálni a romániai magyargyűlölők elit bandájával?! Nem próbálunk Slota cselekvése, gondolkodása mozgatórugóit felfedni, de talán elég, ha megtudjuk: magyargyűlölete nem az első, magyar felesége iránti "szeretetéből" fakadhat. Annál inkább a felismerésből, hogy Jurij Slotának, a szélsőségesen nacionalista Matica Slovenská alapítójának leszármazottja.
Márpedig a régi székely közmondás is azt tartja: a vér nem válik vízzé. Talán így érthetőbb a gének által továbbélő fajgyűlölet, mert pártjának legfőbb programpontjai között a bűnözés elleni küzdelem és az idegenellenesség szerepel...
