Miközben sokan Magyarországon, román polgártársaink zöme pedig főleg Olasz- és Spanyolhonban kereste és találta meg a boldogulás útját, voltak, akikre a déli országok vonzása hatott jobban. Görögországról tudtam, de meglepődtem, mikor a minap Isztambulban eltöltött hosszú vándormunkás évekről mesélt valaki nekem.
Az évezredes város, Büzantion és Konstantinápoly örököse több rendben is birodalmi központ (II. Mohamed szultán 1453-ban hódította meg és tette a Magas Porta székhelyévé), mára tízmilliósnál nagyobb metropolisszá nőtte ki magát a török konjunktúra termékeként, s bár fővárosi rangját elvesztette, ez gazdasági felvirágzásának mit sem ártott. Turisták mesélik, ötven kilométeres sugárban épülnek ma is lakó- és ipari parkok körzetében. No de más a történelmi belvárosban bóklászó kiránduló, és más a kültelkek zűrös világában élő vándormunkás élménye a mai török valóságról, a kelet és nyugat sajátos keveredésének világáról, melyről Orhan Pamuk Nobel-díjas török író is azt állítja Isztambul című könyvében: egyfajta feltartóztathatatlan polgárosodás, azaz nyugatosodás a meghatározó társadalomfejlődési folyamat szülővárosában. Mit látott mindebből meg székely honfitársunk, aki ma Szentgyörgyön taxisofőrként keresi ugyan kenyerét, de legalább tizenvalahány szakmát próbált végig eddig életében. Annyira sokat, hogy akár a mesterségek világvándorának is nevezhetnénk.
Zárt világban
A papolci születésű Bacsó Zoltán Brassóban nőtt fel, szüleit nyilván a nagyváros ipari munkalehetőségei vonzották a Cenk alá. Az otthonról kimozdulás, mint tudjuk, távolról sem garancia arra, hogy a második nemzedék nem megy tovább, példa erre az ő családja is, egyik testvére ma Rozsnyón dolgozik, másik Konstancára ment férjhez. Legtarkább karrier azonban e ma ötvenes férfinak jutott, aki, úgy tűnik, saját kezűleg és mintaszerűen tető alá hozott bodoki házában, mintegy pontot téve a vándorlások évada végére, tartósan marasztaló otthont kíván teremteni magának és új családjának. Első lépésként a pincérszakmát tanulta ki, és a Postavarul, a Cerbul Carpatin, a pojánai vendéglátó-ipari egységekben űzte az ipart, közben megnősült, de egyre szaporodó családjával még mindig kis lakásban szorongott. Utóbb, jobb kereset reményében fémforgácsolóként a Steagul Roşuban (gépkocsigyár) helyezkedett el. Mikor 1981-ben sorozatos kudarcok után úgy érezte, helyzete elviselhetetlen, bukaresti központi pártszerveknél, magánál a pártvezérnél tett panaszt, s kérése meghallgatásra talált, pár nap alatt megoldódott a lakásgond, igaz, a közeli Sepsiszentgyörgyön utalták ki a hattagú családnak, ami megillette őket, egyúttal munkahelyről is gondoskodtak az IMASA-ban, mely a tehergépkocsigyár kiszolgáló egysége volt.
– Jó fizetést kaptam, iparkodtam, hogy felvergődjek a kategóriák létráján. A rendszerváltást Urikányban éltem meg. Hogy kerültem oda? Jól. Mentem bányásznak — több pénzért. A család persze itt maradt, a gyerekek iskolába jártak. Rovinari-ba küldtek bányásziskolába, de keveselltem az ottani fizetést. A Zsil völgyében jobban fizettek. Segédbányászként 2500 lejes alapfizetésem volt, de megkaptam a 4000–5000-et, ami időnként felment 6000-re. Négy hatórás váltásban dolgoztunk Urikányban, dúcoltuk alá a tárnákat 800 méterre a föld alatt. Magyarok nagyon sokan voltak. Hétvégeken jártam haza, egy időben lakást is adtak, és kijött a feleségem, de az itthonit nem adtuk fel. A gyerekek itt jártak iskolába. Persze, minden munkahelyben van jó is, rossz is. A bányában a szénpor és a gázok veszélyesek. Baleset? Egyszer tizenötön haltak meg. Emberi tévedésből, nem tartották be a szabályokat. Robbantáskor száz méterre kell távolodni, mellékfolyosóba beállni. Ők nem ezt tették, egyenesbe kapta őket a lökéshullám, a metánt sem mérték le, szaga ugye nincs, az robbant, valamennyien elégtek. Az elővágatokat mind robbantással hozzák létre, azzal jobban haladnak, noha van kombájn is, azt a járat kipucolása után hozzák. Bányászjárás? Abban nem vettem részt, nem is vagyok olyan típus. Nagybátyám nagyon rég ott dolgozik, ő sem ment el velük. Ezek sületlenségek, nem emberi dolgok. De korábban eljöttem onnan, még 1990-ben, vissza Szentgyörgyre. Mert hirtelen megváltoztak a dolgok. Megemelték a fizetést 5000 lejre, de alig kaptam kétezret. Miért? Nem akart senki dolgozni. A bányát, ha nem fejlesztik, megy tönkre a berendezés. Omlottak be a tárnák. Így ment tönkre sok bánya. Szóval hazajöttem.
Bacsó Zoltánt Szentgyörgyre nem a magasabb kereset vonzotta, nem is maradt sokáig. Megvették a tömbházlakást, mint tette mindenki más, majd eladták, és házat kezdtek belőle építeni Buzău megyében, ahova első felesége falujába hazahúzódtak. Hogy otthont hozhassanak tető alá, ahhoz külföldi jövedelmek kellettek, innen a vándormunkás tapasztalat.
Még mielőtt arra rátérnénk, érdemes felhívni a figyelmet a bányászjárások, a belső felkelés fészkévé vált zsíl-völgyi munkaállapotokról adott tömör diagnózisának igazára: 1990 után meglazult a munkafegyelem, papíron megemelték a béreket, a reáljövedelmek azonban visszaestek, persze a teljesítménnyel együtt. A csökkenés drasztikus lehetett mind a fejtésekben, mind a bérekben, az elvárások és ígéretek teljesen elszakadtak a valóságtól, ez tette puskaporos hordóvá a bányakörzetet, s mivel a hatalom is felhasználta őket manipulációs játékaiban, de a jutalmakat folyósítani a vállalat cinkosságért persze nem tudta az adott viszonyok közt, a bányászfelháborodás rombolóerőként tört ki és vált önálló mozgalommá, ismételten indítva valóságos hadjáratokat a főváros ellen, melyeket már csak rendőrileg lehetett leverni, szabályos katonai csatajelenetek árán.
Török líra
A törökországi jövedelem csábzenéje még kilencvenben megütötte a család fülét. Aki addig is azt kereste, most a kecsegtető külföldi lehetőséget nem hagyhatta ki. De előbb mást is kipróbált.
– Itthon mit lehetett kezdeni? Sokat nem. Alapítottam egy kft.-t, a mozi földszintjén nyitottam egy bárt, de nem ment. A bankok adtak kölcsönt, de nagy kamatra, nem bírtam fizetni a bért, hát felszámoltam, és kimentem Törökországba. Hogyan szereztem róla tudomást? Egy szomszédnőnknek török buszsofőr barátja volt, az Isztanbul–Bukarest járaton dolgozott, ő mondta, hogy el lehet helyezkedni. A sógorommal felültünk a buszra, és kimentünk. Buzău megyei ismerősöktől érdeklődtünk, sokan voltak. Kiálltunk egy olyan helyre, mint Budán a Moszkva tér. De valódi piac volt, mindenfélét árultak. Oda jöttek a patronok (munkaadók), és toborozták az embereket. Kérdezték, mi a mesterségünk, mondtuk esztergályos, s végül egy pamacskészítő gyárban kaptunk munkát. Fából pamacsnyelet esztergáltunk, de ez nem tartott sokáig. A gyár nem volt nagy, négyen voltunk esztergályosok, egyik-másik helyiségben pedig másik négy összerakta a borotvapamacsot. Hárman románok, a többi török. Egy olyan hosszú területen, mint az Oltmező utca, nos ott legalább ötven gyáracska létezett. Műhelyek. De mindenik jól ment akkorjában, 1995-ben. A textilgyárak a legjobban. Tündököltek. Munkavédelem? Megvolt minden, tágas tér, nem volt semmi gond. Hogy papírok nélkül? Hát őszintén megmondom, nem volt ott senkinek papírja. Ott senki nem foglalkozott ilyesmivel. Útleveled legyen – s kész! Turistaútlevéllel mentünk ki, két hónapos török vízummal. Úgyhogy 60 naponként jöttünk Bukarestbe, pecsételtünk s egy-két nap múlva tértünk vissza. Igaz, a sógorom hazatért, nem mindenkinek tetszett. Nekem jól ment, a nyelvet is hamar megtanultam. Lehetetlen, hogy az ember ne tudjon kommunikálni. Mennyire? Alapszinten egész jól tudtam már beszélni. Vettem egy ábécét, abból. Egy román–török szótár is segített. Kijött mellém a feleségem, ketten kerestünk. Mennyit? Őszintén megmondom, fejenként megkerestük a 600–700 dollárt. Itthon? Hát a havi száz dollárt sem érte el... Két hónap után kaptam egy jobb ajánlatot egy lánckészítő műhelyben. Drótból hajlítottunk díszláncokat katonai egyenruhára, emblémákat öntöttünk, fémcsatokat női övekre. Ami katonáknak készült, abba bele volt ütve a nevük és egy kód. Milliókat gyártottunk belőle, de Európából is rengeteg rendelésünk volt. Esztergapadon dolgoztam, tizenöt fej dolgozott, ellenőrizni kellett, a drót ne szakadjon el. Aztán krómoztam, vegyi folyamat, ugye. Öntöttük a csatokat. Bronz- és aranyszínű bevonatokat készítettem. Magyarul nem jut eszembe, de törökül meg tudnám mondani! Minden láncnak, övnek megvolt a maga színe. Betanultam a kémiai műveletet is, megcsináltam. Hogy nem volt-e ártalmas? Biztosan az volt, de az elszívó berendezés be volt szerelve, és szerettem csinálni. Szeretem megtanulni, mi hogy működik.
Befogadó nép
A továbbiakban azt firtattam, hogyan bántak a török munkaadók velük, ismert-e meg török munkatársat közelebbről, járt-e otthonaikban?
– Nem tettek különbséget török és nem török között. A fizetésben sem, a munkában sem. Volt, ahol lakást is kaptunk. Hogy jobbak voltunk-e? Hát voltunk jobbak is. Az első gyárban egy mester, sok mindenhez nem értett. Én meg is kaptam két hónap után, amit ő, s utóbb még prémiumot is. Megbecsülték a munkánkat. Megtisztelték a munkásokat. Ingyen teát kaptunk tízkor és három órakor. Teaszünet, akkor minden leállt. Délben pedig meleg ebédet hoztak a gyárba. Nagyon ízleteset főzni, azt tudnak. Híresek erről: leginkább juhhús, marhahús, csirke — disznó nincs. Aki azt állítja, hogy ez a menü jót tesz a gyomornak, annak igaza van. Én kezdő gyomorfekéllyel mentem ki, és most kutya bajom. A juhhús mindennapos volt, s mindent faggyúval készítenek zsír helyett. Esténként persze főztünk is magunknak. Reggel 7-től délután 6-ig dolgoztunk. Ha túlóráztunk, azt duplán fizették. Persze a munkakönyvemből kimarad az a hat év. Hogyan bántak velem mint nem muzulmánnal? Hát, én szívesen jártam a dzsámijukba is. Nagyon szép belülről is. A keresztényt befogadják, nem utasítanak senkit vissza. Ők nem olyan eltaszító nép, mint amilyennek tekintik őket. A feszültség a kurdok miatt van, azok nagyon sokan vannak, és a hazájukért harcolnak. De Isztambul európai részében én nagyon jól éreztem magam. Soha le nem néztek vagy csúfolkodtak velünk. Magyarországon megtették, lecigányoztak és lerománoztak nem egyszer, sőt, közölték, nincs, mit keresnünk ott. Törökországban soha.
(folytatjuk)
