A közelmúlt s napjaink történéseinek "olvasata" csak megerősít, hogy az emberben az ördögi teljesedik ki. Ezt a gondolatot a brassói születésű (1936) kolozsvári költő, Jancsik Pál új kötetének* verseiben is fellelni.
Keserűen sorolja a költő a szörnyeteg csodának nevezett ember bűneit, aki "a jóra rest, a gazságra serény", s építi be saját versébe (Nem volt elég) Vörösmarty és Radnóti, más-más történelmi tapasztalat sugallta, de egybehangzó következtetését, hogy "az emberfaj sárkányfog-vetemény", illetve "hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra". De amint Vörösmarty is megőrizte egy eljövendő ünnepben való hitét, úgy költőnk is hangot ad hitének, hogy "letisztul a bűn, megszáll a szenny", sőt, hirdeti a bűnös embernek az Istenhez való megtérését: "A kést, amellyel a világra jött, / elejti, és tehozzád tér, Uram." A negatív tapasztalatoknak viszont vége-hossza nincs, amelyek rendre cáfolják meg a megtérő bűnösről a költő által rajzolt képet ("az új évezredben is csak öl"), a lírai én pedig mint kívülálló, emeli fel szavát érte, a vox humanára apellálva: Szólj érte, könyörögj, emberi hang, / zengj, orgona, hegedű és harang. (Rekviem)
Jancsik Pál líráját értékelve pályatársa, Kántor Lajos még 1977-ben jegyezte meg, hogy az Áprily- és Dsida-örökség folytatása ismerhető fel benne. Új kötetét olvasva is érvényesnek tartom a kritikusnak ezt az észrevételét, sőt, Dsidát idéző verset is (Rekviem előhanggal) tartalmaz a Vox humana, sokszínűnek, gyermekesnek és férfiasnak nevezve a költő-elődöt, "ki kacagni könnyesen is tudott, / és könnyedén szárnyalta túl a sast", illetve "ki rabként mondhatta magát szabadnak, / s érezte e visszás lét humorát", Áprilyt pedig a Helikonban közölt esszében is méltatta Jancsik (2007. október 10.), éppen az Ajánlás című versét elemezte nagy beleéléssel, azt, amely akár úgymond hívó verse is lehet az ő remekének, a szintén hármas tagolású Decemberi virágok című költeménynek, mindenképp egy részletgazdagabb mai kolozsvári párja, amelyben ő is bensőséges érzelmeit, a legszemélyesebb gondolatait fogalmazza meg társa iránt: "Számomra te lettél a csillag. / Te mindig itt vagy, hogyha hívlak. / Ennek lassacskán negyven éve. / Hadd valljon neked újra, késve / szerelmet dérverte barátod, / míg átnyújtja a kék virágot."
Lírai meditáció tárgya Jancsik számára a természeti környezet, az egyéni lét és a szerelem, a társ iránti hűség, valamint a földi örökkévalóságként beállított család. Persze a költő a természet és az élet kis dolgaiban is igyekszik a végtelent, a teljességet meglelni, egy halvány rózsa színében például "a lét édes ízét", ugyanis Paletta című verse indító- és végpontjaként le is szögezi saját költői törekvésének egyik irányát, miszerint "fekete-fehérbe / az élet nem fér be." Azt mondhatjuk, hogy a szépséget keresi költőként Jancsik Pál, képletesen szólva "a szépség karjaiba vágyik a settenkedő, dérfogú halálig" (A költő menedéke), illetve követeli a "teret és fényt a szépnek", sőt, leginkább ihletett pillanataiban ő maga is teremti a szépet.
*Jancsik Pál: Vox humana. Versek. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
