Pár évvel ezelőtt a Trident és Profi előtt tüntettek a fiatalok, követelték, hogy anyanyelvünkön is írják ki a termék árát, s alkalmazottjaik ismerjék az itt élő közösség nyelvét. Hogy közben saját magyar kereskedőink eltekintenek az anyanyelvünk használatától, észrevétlen maradt, s mára oda jutottunk, hogy még a Magyarországról importált kolbász neve is karnac hazsdu néven szerepel az az üzletek hűtőpultjának árukínálata között.
Románia törvényei nem tiltják a kétnyelvűséget, s ma már huszonegy év után mindenki azt gondolja, e területen elértük, amit lehet. Igen ám, de a krajcároskodó kereskedő fölülírja a kínkeservesen kiharcolt jogokat, mert egyszerűbb a szállítólevelekről, a csomagolásról átmásolni az áru nevét és árát, hagyja, hogy a kedves vagy épp kedvetlen vásárló maga süsse ki, mi rejtőzik egy-egy román megnevezés mögött. Ha mulasztásukat valaki – sajnos, igen kevesen – szóvá teszi, megsértődnek. Maga el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka az árulás. Dehogy nem. És förtelmes. Máshol fölényes és kioktató a válasz: Romániában élünk, nem? Igen, de..., hagyjuk.
Éljen a profit, a szabad kereskedelem és a magyar kereskedő, ki sutba vágja anyanyelvét, kinek fontosabb néhány garas, mint a vásárló, ki a szent nyereség jegyében megfosztja vevőit attól a kis örömtől, hogy legalább itt, Székelyföldön kenyeret, cukrot, rizst, virslit vagy párizsit, cérnakolbászt, avagy uborkát magyarul vásároljon. S míg az alprefektus – a román kormány helyi ökleként – számon kéri az önkormányzatoktól, egy-egy román üzletlánctól, hogy miért használja a magyar nyelvet is, azok az emberek, kik a mi kis pénzünknek hála maradhatnak meg a piacon, fütyülnek ránk, nyelvünkre, szokásainkra, igényeinkre s nem utolsósorban jogainkra. Mert Romá­niában élnek, nem a Székelyföldön.
Ha néhány napig, esetleg hétig nem tenné be magyar ember a lábát ezekbe az üzletekbe, holtbiztos rájönnének a tulajdonosok, kereskedők, nem "árulni" kell, hanem a vásárlót szolgálni.