Ismerkedésünket Artin Cernomoreţ, a beszédes nevű, ma nyugdíjas gépészmesternek köszönhetjük. Cernomoreţ Deltaszentgyörgyről (Sf. Gheorghe Delta Dunării) származott Mahmudiára. Szláv hangzású és jelentésű neve jelzi és őrzi családja nemzetiségének lenyomatát.
Deltajárásaink megkönnyítése végett mintegy másfél évtizede műanyag csónakra tettem szert, amelyet bonyolult dolog lenne Háromszékről minden alkalommal 440 kilométerre szállítani. Cernomoreţ, azaz Feketetengeri Artyin közvetítése révén a vízi ,,járművet" Emiliannál helyeztük el, aki Mahmudia felső fertályában, a Duna Szent György nevét viselő folyamágának jobb partján lakik. A portát, a települést a Duna kiöntéseitől védő gát koronáján kiképzett köves úton lehet megközelíteni. Évekkel ezelőtt a felső faluvéget autóval alig lehetett elérni, de mostanra az újgazdagok telekvásárlásai és csicsás építkezései végett a helyi tanács, nem kis örömünkre, járhatóvá építette.
Emilian szomszédságában például egy máramarosi vállalkozó épített magának az itteni hagyományos stíluselemekre és méretekre fütyülő hatalmas lakást. A ház dereka csupa fa. A festék miatt először fém- vagy műanyag borításúnak véltem, amilyent Észak-Amerika hurrikán sújtotta övezeteiben, többek között Houstonban láttam, de Emilian felvilágosított, hogy a ház gazdájának Máramarosban fakitermelő és -feldolgozó vállalkozása van, s a faelemeket készen leszabva szállították ide. Valószínű, exportra szánt áru az építőanyag, mert az elemeket fáncbevágással illesztették össze. Az épület tetőzete rozsdamentes bádog. A ház udvara és a bejárat előtere kövezett, termetesebb szállítóeszköz megfordulására is alkalmas.
Mahmudia az utóbbi évtizedben látványosan fejlődik. A világhálón, a Google keresőn a névre kattintva elámulunk, hogy mennyi román, főleg angol és francia nyelvű turisztikai és szállodai információt találunk. A magyar nyelvű információk között bóklászva, a kevés adat között egyetlen terjedelmesebb szövegű írásra bukkantam a marosvásárhelyi Népújságban, amely a 2002-es lépfenejárvány mahmudiai gócával riogatja az olvasót.
Persze, értem én, miről van szó: az erdélyi magyarok nem az öt- vagy négycsillagos mahmudiai luxusszállókban alszanak, mint amilyen a Mon Jardin vagy a Teo Hotel, amely előtt a márkás gépkocsik csordája állomásozik.
Emilian felső faluvégi lakása az árvízvédelmi töltés melletti telken, de a gáttól távol épült. A ház a helyi építkezési szokásokhoz inkább igazodik, mint az újgazdag szomszédé, de ennek építőanyaga is újabb kori. Tégla, fa, tágas szobák, és nem paticsfalú vagy nádfedelű, mint a hagyományos mahmudiai putrik. Feléje egykori árterületi zöldségeskertet átszelő betonjárda vezet. A zöldséges-szőlős kertre több jelző is illik: gondozott, ápolt, most, október közepén is üde zöld. A paradicsom két méter magasságú, a káposztafejek futball-labdányiak, a paprikafélék gazdag skálája pislog ránk a levelek alól, a járda mentén virágözön, amelyből én csak az őszirózsákat ismerem. A paprikafajok levelei is haragoszöldek, de a védőgát túloldalán lévő, fűzfákból kialakult galéria erdőpántról sem következtethetek az évszakra.
Mahmudiai pomána
Közben Emilian portája körül gyűltek a rokonok. Éppen érkezésünk napján volt az elhunyt szüleik emlékének szentelt tor, a ,,pomána". Restelkedtünk is, hogy az eseményhez illően öltözködött házigazdának és a rokonoknak segédkezniük kell nekünk. A többes számot azért használom, mert a csónak új bejegyzési számot kapott — amelyet, csak mellékesen mondom, a Békási Víztározó Kapitányságán kellett megújíttatni, mert Háromszék hajózási szempontból ehhez a ,,tengerhez" tartozik —, és a pománára érkezett rokonság hölgytagjai még abban is segédkeztek, hogy a magunkkal vitt piros-sárga-kék öntapadós felségjeleket ollóval méretre kivágjuk, s ezeket a színes műanyag fecniket a csónak bejegyzési száma elé felragaszthassuk.
Miután minden rendben volt, Lacival, svédországi deltajáró társammal nagy nehezen a telek hátsó felében lévő színből elécipeltük a 25 lóerős csónakmotort, s azt a csónakra felszerelte, Emilian máris invitált a torra.
Ezt a meghívást nem illik és nem szabad visszautasítani.
Az ősök tisztelete igen fejlett egész Észak-Dobrudzsában — olvastam Kiss János Botond Delta-könyvében —, így a deltai falvakban is. Külön rítusuk van a virrasztásoknak, a hetes, negyvennapos, féléves, éves és további toroknak, a halál után hét évvel a csontok kiásásának és újratemetésének stb. Sokszor nehéz elválasztani a pogány szokások maradványait az ortodox egyház kanonizált szertartásaitól, illetve a szekták szokásaitól. Tény, hogy az ősök iránti kegyelet igen fontos eleme a nemzetiségi azonosságtudat megőrzésének és a fönnmaradásnak.
Emilian családjának a féléves torra összegyűlt népes rokonsága kiválóan és meghatóan példázta Kiss J. Botond általánosító megállapítását. Az ünneplőbe öltözött sereglet a gazdagon terített, hosszú asztal mellé helyezkedett el. A felszolgált étkek sokasága közül én a dúsan zöldségezett tyúkhús- (szárnyashús?) levest emelném ki, amelyből két tányérral is merítettem. Ez a mi édes levesünktől, amely a társas összejöveteleken ugyancsak főétel, abban különbözik, hogy enyhén, kellemesen savanyítják, többféle zöldséget főznek bele. A savanykás lé ,,elüti" a szárnyashús zsírosságának ízét. Felszolgálták, természetesen, a főtt húst is. Nagy darabokra szabdalva. A combok és a húsdarabok nagyságából következtethettünk a szárnyasok nagyságára. Ezt a korosztályonként elkülönített baromfiudvar dróthálós rekeszeiben is megfigyelhettük. Elképzelem, micsoda pánik lehetett itt, amikor Európán végigsöpört a madárinfluenza-láz. A deltai falvak fő eledele ugyanis szárnyaskötődésű. A rendkívül gazdag vadmadárállomány és a házi szárnyasok, libák, récék, tyúkok, pulykák seregei is szemléltetik ezt.
A féléves toron egyébként nem a felszínesen manifesztált vallásosság volt a domináns elem, hanem az ünnepélyes visszafogottság, a halottakra emlékezés méltósága, amelyet a temetőbe látogatás és a sírok melletti meditáció előzött meg. A sokféle ínyencség, édesség felszolgálása után a ház asszonya kinek-kinek fonott kalácsot nyújtott át, ennek ,,hátára" műanyag kupakba öntött gyertyát helyezett el, s átnyújtás közben arra kért, hogy majd ,,otthon" — a sátorozóhelyünkön — gyújtsuk meg, és emlékezzünk a halottaikra.
Visszafogott, ünnepélyes hangulata volt ennek a mozzanatnak, és minden bizonnyal nem csak én gondoltam az övéik mellett a saját halottaimra is.
Az ősök ilyen mértékű és gyakoriságú tisztelete, a megemlékezés méltósága nálunk nem ilyen mélységű. A tömeges és szertartásos temetői kivonulások halottak napján nálunk is a családi, a nemzeti együvé tartozás felemelően ünnepélyes alkalmai, amelyekre rendszerint a világ végéről is hazajönnek az elszármazottak. A halottak napja az élők seregszemléje is. Páratlan, mély érzéseket megbolygató élmény, amikor a temetők egésze virágba borul, és a vibrálva égő gyertyák tízezreitől talán még műholdról is láthatóan fénylenek a sírkertek. De nálunk a halottkultusz, az ősök tisztelete nagyjából erre az alkalomra összpontosul. Természetesen, kivéve az örökös gyászban élő idős özvegyeket, akik rendszeresen járják a temetőket, és gondozzák hozzátartozóik sírját.
A deltai népeknél a családi emlékezés rituáléja ritmikus, az év egészét átfogó. Ennek a szokásrendnek a kialakulásában bizonyára szerepet játszott az is, hogy az itt élők elei megannyi vallási üldöztetésnek voltak kitéve, volt, amikor származásukat sem nevezhették meg, bizonyos időszakokban általános nyelvhasználati tilalom alatt éltek. S azt is tudjuk, hogy az óhitű ukránok, oroszok és a lipovánok Nagy Péter cár és Katalin cárnő idejében éppen a vallási üldözöttség elől menekültek a Duna-delta dzsungelébe. Tulajdonképpen számottevő értelmiségi rétegük a múltban nem alakulhatott ki, saját papképzés sem volt.
A vallásosság közösségmegtartó, családi, rokoni kapcsolatokra tagolódó lelki, tudati önvédelmi reflexként működött.
Ez manapság egyébként más skálán is érzékelhető, és átpolitizálódik. Véletlen egybeesés volt, hogy amikor egyheti távollét után hazaérkeztünk, s a tévékészüléket bekapcsoltuk, éppen a Sfânta Parascheva ortodox búcsújárásra hömpölygő jászvásári népáradatot láthattuk, ahol esőben és metsző szélfúvásban idős és beteges arcú nők és férfiak képesek voltak tizennégy órán át tömött sorban állni, hogy a szőlőlevélbe töltött és megszentelt darált húst, a pománát a tenyerükbe vehessék. A szertartáson államfő és kormányfő is megjelent — az ortodox egyház mindig is az éppen uralgó hatalmat szolgálja, s az állam ezt kivételes juttatásokkal honorálja.
A mi csíksomlyói, perkői és a többi búcsújárásaink ehhez csak annyiban hasonlatosak, hogy a nagyobb térségek, akár az egész világ magyarságának sokaságát és összetartozását szimbolizáló ünnepségekké váltak, akárcsak a jászvásári Sfânta Parascheva ceremóniája, amely a világ ortodoxait szólítja együvé.
