Mert így, szeptember 11. tájékán tíz év távlatából nagyon úgy néz ki, hogy hihető módon balfékek voltak anno az egymással is vetélkedő amerikai biztonsági szervek, ugyanakkor tény és való: az ikerdurranás nagyon jól jött azoknak, akik, Uram bocsá’, de lehet, hogy kitalálták az egészet. Hisz jószágaink – még hűséges ebeink is – lassan kötelezően el lesznek látva azonosító mikrocsipekkel, sőt, friss keletű személyi okmányainkban már szerepel a minket "determináló" kis lemezecske, mobiltelefonjaink már így is önkéntes gyónó- és vallatóeszközök lassan.
A világ vélt vagy valós urai a Jóistent játsszák, mint ahogy kicsiben annak hiszik magukat a túl régen a székükben ülő politikuskáink is. Hisz épp a minap nyilatkozta egyikük, hogy pártízű alakzatának nem célja a nemzete érdekében való megbékélés a hasonlóképpen magukat nemzeti érdekeket képviselőnek mondó politikai szervezetekkel. Rossz esetben így marad parlamenti érdekvédelem nélkül például az erdélyi magyarság, vagy – kevésbé pesszimista forgatókönyv szerint – így alakul majd ki egy hármas összefogás kontra RMDSZ konfrontáció. De Gyéef barátunk sem különb itt, az anyaországban: most, hogy szorul a nyaka körül a hurok, tud ő is olyanokat mondani, hogy még a legjámborabb "zímentáli" is elbődül tőle.
Nemrég magas tisztségű magyar vezetőkkel beszélgettem, szó esett az új választási törvényről, a határon túli magyarok (kik legyenek büszkék, hogy például székelyek is, de a népszámláláskor legyenek "csak" magyarok, hogy elegen legyünk) választási jogáról. Azt javasoltam neki, ha azt szeretnék, hogy a határon túliak is elmenjenek szavazni, tegyenek fel a listára minden elszakított régióból legalább egy odavalósi nevet, de ne pártpolitikust! Csak anyaországi listára nem szívesen szavaznak az elszakítottak, de saját veszekedőikből is végképp elegük van. Csak az összefogás segíthet. Egy-két olyan név, amely mögött ember is van. Köztiszteletnek örvendő, párton kívüli. Nehéz lesz, nagyon nehéz, hisz már most rettenetes a tülekedés. Reméljük, ezt határon innen is így látják. Bár vannak ez ügyben kételyeim. Nagyok.
Szeptember van. Szeretek a temetőkbe járni. Nem morbid dolog ez, hisz ez a hely nem a szomorúság szigete, hanem az emlékezésé, a szereteté, a nyugalomé, a megbocsátásé. Sepsiszentgyörgyön más. Ott a szüleimmel beszélgetek, vitatkozom s békülök, ott nagyapám szelíd szeretetét érzem, és a meg nem ismerhetett nagyanyámét, kiről csak jót mesél a családi rege. És más Kézdivásárhelyen is, és más Alsócsernátonban is, hol a sok századdal ezelőtti ősök lelke szólít meg. És teljesen más itt, Békésen, hol sok a temető. De mindegyikben megvan az a hely, ahol – ha a napi rohanásban pár percre megáll az ember – megtalálja a csendes megnyugvás kis helyét, hol magába szállhat, hol rövidebb az út a Jóistenhez, hol hamar könnyebb lesz a lélek.
Lehet, ostoba ötletnek tűnik, de el tudnám képzelni azt a jobb világot, amelyben elszállt főnökeinket érdemeik szerinti rövidebb, hosszabb, vagy életfogytos vizitre, megújulásra ilyen nagyon megnyugtató és megtisztító helyekre küldenénk továbbképzésre.