Nem öröm olvasni, még rosszabb tudomásul venni, hogy Háromszék úgy fejlődik, mint púpos gyermek a prés alatt. Alacsonyak a fizetések, a nyugdíjak, egy helyben toporog a gazdaság, nincs kenyérkereseti lehetőségük a képzett, tanult fiataloknak.
A statisztikai adatokat kiforgatva-beforgatva a megye vezetői az ellenkezőjéről győznének meg, de újra és újra azzal kell szembesülnünk, az elmúlt huszonegy év lehetőségei úgy peregtek ki ujjaik közt, mint a homok. Nem csoda tehát, hogy nekivágnak a világnak fiataljaink, s mi fájóbb, egyre közönyösebbek a itthon maradók.
Már a kilencvenes években tömegesen hagyták el szülőföldjüket nemcsak az értelmiségi fiatalok, hanem a jó szakmunkások is, egyrészt a nehéz megélhetés okán, másrészt – s ezek voltak többen – a változások reménytelen lassúsága miatt. Ráadásul a magánosítás kifosztotta a megyét, az a néhány, viszonylag jól működő gyára, üzeme is idegen kézre került, majd bezárt, melyet még a múlt század elején alapítottak – cigarettagyár vagy szövőgyár, hogy most a többit fel se emlegessük.
És Brassó egyre beljebb nyomul. Mint a mágnes, vonza magához tehetséges fiataljainkat, s giccses szórakoztatóiparával, városok, falvak környékén épülő tájidegen villáikkal fellazítják világunkat. Hivalkodó jómódjukkal, ragadozó természetű vállalkozóikkal mintha folymatosan arra figyelmeztetnének: ők az urak e honi csárdában. A sepsiszentgyörgyi mozi története csak jelentéktelen kis példa erre. Hasonló helyzet alakult ki a vendéglátásban, holott ez az ágazat lett volna hivatott virágzó vállalkozásokat, fehérebb kenyérkereseti és álláslehetőséget biztosítani az itt élő embereknek. Miközben A borvíz útjának nevezett helyi okoskodás egyelőre alig ér többet, mint falábon a borogatás.
Nyílt titok, hogy Bukarest etnikai bizonytalanságra hivatkozva eltanácsolta innen a külföldi befektetőket. S lám, az RMDSZ, mely több ízben is a hatalom részese volt, vagy nem tudta, vagy nem is akarta ellensúlyozni mindezt. Útjaink rosszak, településeink lassan, ráérősen fejlődnek, iparunk jószerével nincs, alig épült új iskola, kórház meg talán kettő, illetve a bodzafordulóival három, de mint tudjuk, az is végül az előpataki izomsorvadásos betegek menedékévé vált. Bár folyamatosan csökken a gyermeklétszám, jónevű iskoláink szűknek bizonyulnak, mások elnéptelenednek, s az egyetemnek még legalább húsz év kell, hogy a felsőfokú tudás fellegvárává váljék.
Mintha minden erőnk, energiánk, tudásunk, jóra való törekvésünk abban merülne ki, hogy megmaradjunk. Csak hát ahhoz élni kellene. Na, de miből?
