Lehetne úgy érvelni, hogy elég, ha éljük az életünket, és kész, az idő telik, nincs mit tennünk, amúgy minek annyi elmélkedés. A mindenkori kiszámítottság, a nagyon beosztott élet megakadályozza a véletlen vagy inkább váratlan lehetőségek kiaknázását. Másfelől pedig fittyet hányni az időre azzal a veszéllyel jár, hogy egy illuzórikus világba sodródunk, ahol a képzelet játssza a főszerepet.
A gyerekek várják, hogy felnőjenek, szeretnék felgyorsítani az időt, mindig terveznek: "tűzoltó leszek, katona, vadakat terelő juhász..." – írja József Attila. Aztán jön a párkeresés időszaka, a várakozás az újabb fordulópontra: sikerül-e karriert építeni, majd a gyerekvállalás, gyerekvárás. Ha mindez teljesült, akkor a gyerekünktől várjuk el, hogy végigfussa a jól ismert kört. Csak az érdekel még, hogy a gyermekem hogyan érvényesül, azért aggódom, kap-e megfelelő partnert – mondják sokan, és már át is tértek egy másik idősíkra, a gyerekük életének idősíkjára.
Szinte hallani vélem a felháborodott megjegyzést: Hát ez az élet rendje, értelme, ki akarja ezt tőlünk elvitatni? Csakugyan, mindenkinek jogában áll így gondolkodni, de közben valami nem marad ki, nem vész el az életünkből?
A témát többen feldolgozták, film is készült belőle, amikor a kisfiú hirtelen felnőttként ébred, kihagyva az előző érési szakaszokat. Többnyire paródia készült erről, mert annyira nevetségesnek tűnik így minden, pedig sokszor mi is csak azt kívánjuk, amit a gyerekek: előreszaladni az időben. Anélkül, hogy észrevennénk, mindig a jövőben élünk, és így adjuk át ezt a látásmódot gyerekeinknek is. Persze, nem lenne jó jövőkép nélkül élni, soha nem gondolni a mi lesz-re, hiszen gondolkodó lények vagyunk, és így tudjuk megtervezni az életünket, a termelést, a világ alakulását...
Az idős emberek az időben ellenkező irányban haladnak: a múlt felé. Újraélik a már elmúlt eseményeket: a gyermekek sikereit, szárnybontogatását, gyerekkorát, aztán saját életük mozzanatait: sikereiket, munkahelyi élményeiket, párkapcsolatukat, ifjúságukat s legvégül gyermekkorukat.
Ilyenkor tudatosul bennük, hogy milyen is volt az életük, hogyan zajlott minden. Meg merhetné valaki kérdőjelezni ennek jogosságát? Nem.
Mindkét esetben azonban elmulasztunk valamit: észrevenni, örülni a jelennek. Meglátni, hogy a gyerekünk, párunk most igényli a figyelmünket, szeretetünket, nem utólag bánkódni az elmulasztott lehetőségek miatt. Észrevenni, hogy már harmincadszor meséljük az unokának a saját ifjúságunkat, és egyszer sem kérdeztük meg, ő hogyan áll az övével.
Egész életünkben a jövő és múlt közt vergődtünk, és csak egy dolgot mulasztottunk el: megélni a jelent.