Sokan kérdezik, hogy miért, és a rendszer vezetői, irányítói különböző okokat sorolnak fel, elsősorban a diákok hozzáállását ostorozva. A diákok a nehéz tételekkel, a nyári és őszi érettségi között eltelt rövid idővel magyarázták kudarcukat, ámbár szerintem olyant nem kértek tőlük, amit nem tanítottak, bár többévi mulasztást néhány hét alatt valóban nehéz bepótolni.
Az okok között egyik oldalon sem említették a meglazult iskolai fegyelmet. Nem szeretnék általánosítani, de sajnos, sok iskolában nem tisztelik a tanárokat a diákok, olyan esetekről is hallani, hogy tettlegességig fajul a dolog. A csúf szavak mindennaposak, egymás között is civakodnak, verekednek a tanulók. Sok az igazolatlan hiányzás, cukrászdákban, szórakozóhelyeken töltik az órákat sokan – természetesen így nem tudják elsajátítani a tananyagot, főleg ha otthon sem készül mindenki lelkiismeretesen. Itt látszik meg, hogy a szülő mennyire felelősen viszonyul gyermekeihez, mennyire ellenőrzi csemetéje kötelességteljesítését és szabad idejét. Sokan pénzt is adnak, és számtalanszor voltam tanúja annak, hogy a líceumból kicsődülő tizenévesek első útja a sarki büféhez vezetett, ahol cigi, kávé, sör mellett töltötték az időt, ahelyett, hogy hazamentek volna ebédelni, tanulni. A szabados viselkedést csak erősíti az egyenruha hiánya: sokszor látni nem éppen komolyságra, jó magaviseletre utaló öltözéket, mintha ebben versenyeztetnék gyermekeiket a szülők is. Vagy a technikában: már a kicsiknek is drága maroktelefonjuk van (ami a szakemberek szerint károsan hat a fejlődésükre), otthon a tehetősebbeket külön tévé, számítógép várja, erőszakos játékokkal és filmekkel – a legtöbb esetben itt kezdődik a felszínesség, és így keletkezik űr a szükséges ismeretekben. Később ezt látni az érettségi eredményekben!
Megdöbbentő volt az a tévériport, ahol botrányos öltözetű érettségizőket faggatott a riporter: a lányok arasznyi szoknyában, a fiúk rongyos, térdet-feneket mutató nadrágban, nyeglén válaszolták, hogy nemigen tanultak, külföldön vagy a tengerparton nyaraltak, szórakoztak. Hát ez bizony a szülők hibája volt, de én a tanárok helyében be sem engedtem volna őket vizsgázni ilyen ruhában: tessék tisztességesen megjelenni egy ilyen fontos alkalommal!
Nagy a baj tehát a felnőttekkel, szülőkkel, tanárokkal is. Valamikor az én iskolámban a jelszó ez volt: "egy köböl erkölcs és egy véka tudomány". És én most is tisztelettel, hálával emlékezem sajnos, már megboldogult tanáraimra, akik ezzel a szemlélettel neveltek, tanítottak és készítettek fel az érettségire (pedig akkor nehezebb körülmények, háborús viszonyok voltak, és tankönyvhiány), és az eredmény sem maradt el: 24-ből 22-en vizsgáztunk sikeresen nyáron, és ősszel másik két társunk is átment.
A fentiek ismeretében nem csoda, hogy ma ilyenek az eredmények. A szakembereknek, a minisztériumnak olyan döntéseket kell hoznia, amelyek gyökeresen megváltoztatják a jelenlegi negatív tendenciákat. Nagyobb szigorra van szükség az iskolákban, és szorosabb kapcsolatra a szülőkkel. A hangsúlyt a nevelésre, fegyelemre, viselkedésre kell helyezni. Be kell vezetni az egyenruhát, a karszámot, hogy a tekergőket azonosítani lehessen. Meg kell követelni a délutáni tanulást otthon és a bentlakásokban is, mert ha nem változik semmi, azt hosszú távon az egész társadalom megsínyli. A magyar diákok számára az alapos felkészülés még fontosabb, csak így ismertethetik el tudásukat, és lehetnek hasznos polgárok. Egy régi, de ma is érvényes latin közmondással zárom – nem tanári, csak aggódó – fejtegetésemet: nem az iskolának tanulunk, hanem az életnek.

KOVÁCS GYULA, Sepsiszentgyörgy