Vargha Mihály múzeumigazgató már hónapokkal ezelőtt szólt, hogy Tornay Endre András térplasztikai alkotása évtizedek óta ott mohosodik a múzeumudvar százados fáinak árnyékában, s én volnék a tanúja annak, miként született a mű, tudom a pontos helyét is, ahonnan a múzeumi udvarra száműzték.
Az utánam riasztott kocsit kedves ismerősöm és barátom, Bíró Laci kormányozta, s amikor megérkeztünk a sportcsarnok elé, ott lógott az emelődaru drótkötelén a figuratív és a nonfiguratív határán lévő, mészkőtufából faragott női test, szóval, a figura derekára csomózott kötéllel függőlegesen tartották a női test torzóját, és mindenképp talpra akarták állítani.
Menet közben, már távolról odaszóltam: ne próbálkozzanak a talpra állításával, fektessék le, mint egy derékaljra a ,,figurát", úgy, hogy a feje feküdjék a kőpárnán. A szakik, akik a furcsa alkotást körbeállták, azonnal értették a feladatot, felfedezték, hogy hol a fej, a könyök, a láb helye a kőágyon, s az órányi kötélen lógatás után percek alatt lefektették a travertínóhölgyet az elnagyolva faragott mészkőágyra, azaz a talapzatra, illetve az aljzatra, mert a talapzat szó a testet tartó talpat hozza be a látómezőbe. Tulajdonképpen az álló szobrok megszokott látványa igazgatta Tornay Endre András művének visszaállítóit, mert a fekvő alakos szobrokhoz, még ha ezek az absztrakció irányába is mozdulnak el, nem szoktunk hozzá, a fekvő szobor ugyanis a ledöntött szobor, amivel kapcsolatosan nekünk, erdélyieknek rossz emlékeink vannak.
Azt hiszem, ez a szobornézet volt annak is az oka, hogy Tornay munkáját, a vészkorszak szocreál igényeit nem lelve fel rajta, eltüntették a sportcsarnok előtti gyepről. Ennek természetesen nemcsak a számukra értelmezhetetlen, női alakot sejtető, de mégsem nő, a fekvő plasztikai alkotás volt az eltávolítás oka, hanem a szobrász is, Tornay Endre András, aki ebben a korszakában maga is robusztus alkatú fiatalember lévén, a jelzésszerű szobor-megfogalmazások mellett döntött, hatalmas rönkökkel és sziklákkal viaskodott az árkosi Szentkereszty-kastély abban az időben, még a diktátor számára be nem rendezett időszakában.
Tornay, a tizenhárom gyermekes zetelaki családból származó fiatal szobrász maga is gyanús alak volt. Ő az erdővidéki — a Barót—Köpec—Ágostonfalva útkereszteződésnél lévő —, az 1849. december 9-i felsőrákosi — köpeci-rikai —, azaz a véczeri győztes csatában elesett honvédek emlékét őrző kőtömbös emlékmű újrafogalmazója. Valószínűnek tartom, hogy Tornay Magyarországra való áttelepedése adta meg aztán az utolsó lökést ahhoz, hogy az elesett emberi testre utaló, a gyermeki és a népi ábrázolások darabosságára emlékeztető térplasztikát a múzeum hátsó traktusában temessék el, mert nem lehet tudni, hogy az olyan exponált helyen, mint amilyen egy sportcsarnok bejárata, mikor kérdezi meg valamelyik magas helyről érkező elvtárs, hogy mit is ,,ábrázol" az az elesett, fekvő fehérnép a kőágyon.
Örömmel segédkeztem hát a Tornay-alkotás visszatelepítésében. Annál is inkább, mert a szobrász Háromszékre telepedéséhez nem kevés közöm volt.
Történt ugyanis, hogy a megyei művelődési élet egykori irányítójaként (1968—1974) megyei képzőművészeti fiókot akartunk létrehozni, hogy a brassói fiók fojtogató szorításából a helyi képzőművészek és alkotásaik kiszabaduljanak. Ehhez hét művészre volt szükség. Az első, akit hazaszólítottunk, a jó emlékezetű Plugor Sándor volt, s őt is bíztuk meg a fiók megalakításához szükséges tagok toborzásával, amibe, természetesen, besegítettem én is.
Egy szép napon Plugor arcán a rá jellemző, hamiskásan cinkos mosollyal állított be hozzám, s maga előtt betolt az ajtón egy tagbaszakadt, jó izmú, ugyancsak mosolygó fiatalembert. Rögvest elő is adták, hogy Tornay Endre András új abszolvens, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet végzettje. Tehetséges srác — érvelt Plugor —, a nagyváradi művészeti iskolához nevezték ki, ami igen megtisztelő ajánlat, de ő ide akar jönni. Háromszékre.
— Ne hamarkodjuk el a dolgot — mondtam —, el ne veszítsd azt a váradi állást. Kovászna megyében én pillanatnyilag nem is tudok állást ajánlani, nem is vagy még a szövetség tagja. Itt jó irányban alakulnak a dolgok, várjunk, amíg a lehetőségek is alkalmasak lesznek, hogy itt megtelepedj.
— Egyébként miért akarsz ide jönni?
— Tetszik nekem, amit itt csináltok — felelte a világ legtermészetesebb hangján.
Persze, ilyen szövegeléssel sokunkat le lehet venni a lábáról. Nem volt ebben semmi hízelgés, hajbókolás, tényszerű megállapítás volt. Tetszett neki, hogy szobrokat, emlékműveket állítunk vissza és avatunk, múzeumokat, közművelődési egyesületeket létesítünk. 1972-t írtunk, már Gábor Áron szobra hazaérkezett Kézdivásárhelyre a váradi múzeum szemétdombjáról, állt a céhes városban a Céhmúzeum is, Barabás Miklós is szobrot kapott szülőfalujában. Szóval, megpezsdült itt az élet.
Tornay, mintha gondolatolvasó lenne, és mintha segíteni akart volna az én gondjaimon, mosolyogva mondta, hogy számára nem az állás a fontos. Egy priccsre van szüksége, hogy lehajthassa a fejét. És rengeteg kőre, fára, hogy azokkal viaskodhasson. És kajára. — De vigyázzatok — mondta —, mert sokat eszem.
Megjelenése felette imponáló volt, s meg is ígértem, hogy utánanézek annak a priccsnek.
Ki máshoz fordulhattam volna akkor, mint Féder Zoltánhoz, az árkosi Agronómusház mindeneséhez? Elmondtam neki a zetelaki srác óhaját, priccsigényét, s azt, hogy sok kőre, fára lenne szüksége. Az árkosi tágas dendrológiai park kínálva kínálja magát szobrok, térplasztikai művek elhelyezésére. — Vállald fel ezt a zetelaki gyereket.
És lőn.
Tornay hatalmas kőtömböket kért. Féder Zoltánnak, aki majd Izraelben olvassa jegyzetemet, volt lehetősége arra, hogy a travertínótömböket Borszékről beszerezze. Tornay pedig, mint egy megszállott, kopácsolta, faragta a köveket.
Egyik ilyen alkotása a sportcsarnok elé zöld mohával fedve visszatelepített fekvő nőalak is, amely semmiképp sem emlékeztet egy fekvő madonnára.
És hogy mindkettőnk legválságosabb pillanatát is megidézzem, amikor a véczeri emlékmű ,,rám dőlt" — egy 1848—49-es emlékjelt visszaállíttattam, ami aztán az állásomba került —, s amint ezt a ,,csatát" megnyertem, mert a belvilági és a nemzetközi közvéleménytől félve megadták a lehetőséget, hogy új emlékművet állítsunk, én kirúgásom előtt Tornay Endrét választottam.
A véczeri emlékmű Tornay Endre András akkori formáját hozza. Hatalmas kőtömbökből összehozott rusztikus alkotás. Egy törött kardmarkolatot, de egy keresztet is asszociálhat. A bronz dombormű, amelyet egyszer már elloptak, csatajeleneteket elevenít föl. Ez a hely az erdővidéki márciusi ünnepségek helyszíne. Nemcsak az emlékmű él, hanem legendája is közismert.
Tornay Endre András 1976-ban telepedett át Magyarországra. (Oda nősült.) Balassagyarmaton élt és alkotott hat évig. Innen Kőszegre költözött. Kiállításainak jegyzéke egész oldalnyi szöveg, Munkácsy-díjas, Ferenczy-díjas, és számos más kitüntetés birtokosa. Egyéni kiállításai között Kolozsvár (1972), Csíkszereda (1974), Brassó (1975), Sepsiszentgyörgy (1976) szerepel a listán. Gyakran állít ki Nyugaton. Köztéri műveinek listája is számos. Ezeket az 1848-as Köpeci Emlékművel kezdi. Utána Budapest, Balassagyarmat, Nagyatád, Kőszeg, Szombathely következik.
Munkásságának irodalma jelentős.
A művészvilág és a kritika a legnagyobb elismerés hangján szól róla. Súlyos betegségéből felépült.
A dr. Schrott Gézával készített interjúból idézek:
— Tudok gondjaidról, de hál’ istennek most egészségesnek látlak.
— Szerintem mindenki kap valamilyen figyelmeztetést odafentről. A test gyengébb a léleknél. Egyik pillanatról a másikra őrült tragédiák történhetnek bárki életében. Kemény próbák kérdőjelezik az életedet. Hogyan kell tovább élni? Ennyi a halál? Pedig az ember azért van, hogy alkotva éljen. A lélek sebei nem láthatók. Bajaimból felálltam. Köszönhetem annak is, hogy erős, jó társat választottam. Nem kell aggódnod, most már jól megvagyok. (Kőszeg, 2007. január)
A sors játéka az is, hogy ennek a keménykötésű zetelaki férfinak az erdélyi egyéni kiállítási listája végére annyira korán került pont. Eddig az erdővidéki véczeri emlékmű őrizte hírét-nevét, hisz évenként százak helyezik el itt virágkoszorúikat, év közben ezrek hajtanak főt előtte.
A sepsiszentgyörgyi, Tornay Endre András korai alkotásainak stílusában fogant, a sportcsarnok elé visszahelyezett alkotás is emlékeztető és emlékjel egy kiváló művészemberre, aki közülünk indult, s keze nyomából, szellemi érintéséből ránk is hagyott valamit.
