Az édes anyaföld mindenkit ápol, majd eltakar. Aki itt él és itt marad meghalni. Ha halottaink visszanéznek boldogabb vagy boldogtalanabb égi pályájukról, és látják, mi is van itt, akkor csodálkozhatnak.
Hunyadi János, aki megvívta csatáját Nándorfehérvárnál — a mai Belgrádnál —, csóválhatja fejét azon, ami ma a Vajdaságban történik, Dózsa Györgyünk is, akit Temesváron négyeltek fel magyar uraink — Dálnokot vigyázza. Mátyás, az igazságos, aki Kolozsváron született, nézheti az új kolozsvári bírókat. Bethlen Gábor idegennek találná székvárosát, Gyulafehérvárt. És Mikes Kelemen siratja-e Zágont? Kőrösi Csoma Sándor, aki őseinket kereste a távoli Indiában? Néhány emberöltő múlva más keresheti nyomainkat e vidéken is. És mit szólna Petőfi Sándor Segesvár alatt, hogy alig hall magyar szót a környéken. Bolyai János, akiről Bólyán senki nem tudja, hogy ki is volt? És mit szólna Gábor Áronunk? És az aradi 13? A Doberdónál, Isonzónál elesett véreink? Miért is kellett harcolniuk? Vagy a Don-kanyarban elesettek? Mit válaszolnánk, ha megkérdeznék tőlünk, hogy ők ezért éltek, dolgoztak, harcoltak? Megkeseredik vajon szájukban az édes anyaföld, ha látják, hogy nemzetünk legjobb részei hazán kívül, idegen földön élnek, és nyugosznak. Hazájuk nincs, csak szülőföldjük. Sokan, az önként innen elszármazottak, ha már rögös földi pályájukat befutották, itthoni földben szeretnének nyugodni. Vajon azért, mert őseik vére, verejtéke öntözte e vidéket? És sok helyen, a szórványban már csak omladozó templom, alig domboruló sírhalom őrzi emléküket. Sírköveikből új urak építenek alapot palotáiknak. S majd a végítélet napján csak régi ismerőseikkel találkoznak, ha nincs utódjuk, vagy nem értik elcsángált utódaik új nyelvét. És halott szemeiket vethetik az égre, kiknek utódai más országokba vándoroltak, csak szüleik sírja maradt itthon, de már az sincs, aki gondozza. Távoli rokon, ismerős szál virágot visz, árva gyertyát gyújt, melyet, ha elfúj a szél, nincs, ki újragyújtsa. És a halottak vádolják magukat, hogy miért nem állítottak maguk helyett másokat, többeket. Vagy siratják talpalatnyi földjükért a hosszú harcok alatt elvesztett fiaikat. Most nincs, ki rájuk emlékezzék. Vagy, ha van is, akkor csak messziről. Ahonnan nem ér idáig az emlékükre gyújtott gyertya pislákoló világa. Gyerekeik, ha vannak, haza vágynak legalább meghalni, az édes anyaföldbe. Mely ápolni már nem ápol, de legalább eltakarna. Már csak akkor édes, mikor eltakar. Mikor abban akar lenni már az ember mindörökre. Mikor nem rajta, hanem benne akar maradni egy örökkévalóságra. És akkor itt, a végítélet napján ismét csupa ismerős venné körbe. Hol lesz, akihez egy szót szólni, magyarul.
