Van, aki az újságolvasást, vagy a helyi tévé, a helyi rádió adását az Elhalálozás rovattal és nem a vezércikkel kezdi. Rendszerint az idős emberek, főleg az idős asszonyok, s olyanok, akiknek szerettei távol élnek, és életük folyamatos veszélynek van kitéve. Ez az a kategória, amely az életkorához közel lévők halálhírét a természet törvényeibe beletörődve, ezeknek engedelmeskedve fogadja.

Van aztán olyan halálhír is, amely azért döbbenetes és megrázó, mert nem egyetlen családot, kisközösséget, hanem a közösség egészét éri pótolhatatlan veszteség. Ezek rendszerint az alkotó emberek, tudósok, írók, költők, művészek, egyházi méltóságok.

Ebben az esetben a veszteség társadalmi méretű, és a közösség egészére van hatással. Sütő András néhány hónappal, évvel ezelőtt még köztünk volt, és most egy szemlézésre küldött magyarországi középiskolás történelem tankönyv borítóján látom a portréját. Történelemmé vált. Mert van, aki így, alkotásaiban, találmányaiban, felfedezéseiben él tovább az élőkkel, gyámolítja és bátorítja, tanítja emberségre, hivatástudatra neveli halála után is embertársait, és van, akiből fű, fa, virág lesz, s így él tovább az élők között. És vannak ismeretlen halottak, akik családjuktól, hazájuktól távol adták vissza lelküket Teremtőjüknek. S a legszebb emberi gesztusaink közé tartozik, ha az ő napjukon, a halottak napján egy szál virág és egy szál gyertya az ismeretlen vagy névtelen halottak sírjára is jut. Mert fontosságától, nagyságától függetlenül minden emberi élet érték, az élet folytatásának alfája és ómegája.