Az élővilágban minden ciklikusan zajlik. Az idő függvényében, törvényszerűen. De csak az ember tudja észlelni és értékelni mindezt, s tudatosítani felismerései fontosságát.
Ezt az ismeretet használja a földműves az időben elvégzett vetésnél, aratásnál, a pásztor vagy állattartó az állatok gondozásánál, a csillagász a kutatásainál, a meteorológus az előrejelzések kidolgozásánál.
Gyakorlati vonatkozásain túl is tekinthetjük az időt esélynek, mert megadatik, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk, kipróbáljuk a lehetőségeket, ismereteket szerezzünk, megismerjük a világot és nem utolsósorban önmagunkat. Ezek birtokában nemcsak megtapasztalhatjuk tévedéseinket, hibáinkat, hanem helyre is hozhatjuk azokat, pótolhatjuk mulasztásainkat. A birtoklási vágy és nemegyszer a rosszul értelmezett fejlődés odáig vezetett, hogy leromboltuk a minket éltető és befogadó természetet – hogy csak egyet említsünk a sok egyetemes tévedés közül –, ami az idő múlásával vált nyilvánvalóvá, és aminek kijavítására még van esélyünk.
Emberi kapcsolatok szintjére vonatkoztatva a kérdést: van esélyünk tanulva a hibáinkból másként cselekedni, vélekedni, felhagyni rossz szokásokkal, előítéletekkel. Pótolhatjuk kényelemből, megalkuvásból, nemtörődömségből származó mulasztásainkat, melyeket később megbántunk, vagy hátrányunk származott belőlük.
Az idő múlása gyógyírként sem elhanyagolandó, hiszen mindenki megtapasztalja élete folyamán, hogy a nagy veszteségek utáni fájdalom enyhül, a meg nem valósult álmok utáni sebek behegednek, a csalódások mélysége csökken.
