Egész ősszel kosarat fontak, ollót fentek, télen szárnyas munkaruhát mostak, százszor száz hófehér tülltasakot varrtak, tavasszal patyolatlepedőt vasaltak, raktárt takarítottak.
Mire mindezzel elkészültek, beköszöntött a nyár.
Attól kezdve csak a napsütötte rét fölött röpködtek. Virágportól sárga orrú, zümmögő méhcsapat kísérte minden útjukat: ők is azt várták, hogy kinyíljon a kamillavirág.
Egy meleg júniusi napon Milla végre kiadta a jelszót:
– Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret!
– Szüret! Szüret! – ujjongott Lilla és Milli.
– Zzzzüret! Zzzzüret! – rezzent zümmögve a lelkes méhcsapat.
Milla máris vetkőzött, és fehér pendelykében futott a raktárhoz, hogy munkaruhába bújjon. Lilla és Milli boldogan loholt utána. Már majdnem elérték a raktárt, amikor hirtelen beborult az ég, és éles villámlás szisszent a rét fölött.
Mire egyet néztek, zimizumi égzengés támadt. Mire kettőt néztek, lezúdult az eső. Mire hármat néztek, már bőrig is áztak. Mire négyet néztek, a hirtelen vihar, ahogy jött, elült.
Csak a szél borzolt fázósan a rét felett.
Milla szomorúan nézett körül: földön feküdt a vizes kamilla, vacogva szárítkoztak az ázott méhek. Lilla és Milli dideregve, prüszkölve szaporázott hazafelé. Máris náthás volt mind a kettő. Milla tehetetlenül figyelte, amint vörös orral, bekötött torokkal ágyba bújtak.
– Csak tudnám, hogy ki fogja betakarítani a termést... – sóhajtotta gondterhelten.
Batyut kötött a munkaruhákból, s elindult nagy búsan, keresztül a réten. Hát, ahogy ott ballag, szembejön vele két nagycsoportos óvodás: Szabó Zsuzsi és Sánta Balázs.
– Adjon Isten minden jót! – köszöntötték Millát illedelmesen.
A szép köszöntésre menten kisütött a nap az égen. A kamillavirágok fölegyenesedtek, és Milla arca is földerült. Mindjárt kibontotta a batyuját, és kiteregette a szárnyas munkaruhákat az óvodások lába elé.
– Psssz... – pisszentett Zsuzsi álmélkodva.
– Pfü, de pirinkó! – füttyentett Balázs. – Megfoghatjuk?
Óvatosan megérintették a tündérholmit – hát, abban a szempillantásban pirinkók lettek ők is! Kíváncsian felöltötték a szárnyas ruhákat, s lássatok csudát: használni tudták a szárnyakat! Úgy röpködtek, mint a fényes szita­kötők.
– Egyet se búsulj, kamillatündér! – legyintettek a szárnyukkal Milla bánatára. – Szüretelünk mi teveled! A méhek majd segítenek!
– Zzzzüretelünk! Zzzzüretelünk! – rezzent zümmögve a megszárítkozott lelkes méhcsapat.
Milla erre megvidámodva kosarakat meg apró ollókat hozott a raktárból. Azon nyomban nekiláttak a munkának.
Zsuzsi és Balázs szapora ollócsattogással gyűjtötte a kamillavirágot. Egykettőre teliszedték a szüreti kosarakat.
A méhek patyolatlepedőt terítettek a fűbe. Oda borították a leszüretelt virágot. A kosárnyi virágkupacokat ügyesen szétteregették.
Sütött a nap, száradt az illatos kamillavirág.
Milla apró tülltasakokba töltötte a termést, s a méhek raktárba hordták a százszor száz tömött tülltasakot.
Estére dugig telt a raktár.
Milla akkor nagy kannát vett elő, és friss kamillateát főzött. A méhek mézet csorgattak bele, aztán virágos bögrékbe töltötték, és kortyolni kezdték az új szüret első kamillateáját...
– Zsuzsi! Balázs!– hallatszott ekkor váratlanul a rét túlsó végéből.
– Ez anyu! – kapott észbe Zsuzsi. – Mennünk kell!
Sietve levetették a szárnyas munkaruhát – hát, abban a szempillantásban nagycsoportos óvodások lettek ismét!
– Köszönjük a segítséget! – röppent fel Milla előbb Zsuzsi, majd Balázs tenyerébe.
– Közzzönjük! Közzzönjük! – zümmögték kórusban a méhek.
– Főzzetek sok kamillateát Lillának és Millinek, hogy meggyógyuljanak! – integetett Zsuzsi és Balázs, s egyik kezükben kamillavirággal, másik kezükben lépesmézzel, futva indultak a rét túlsó végébe, Anyu hangja felé.
Ha hűvös napok jönnek, és édesanyátok mézes kamillateát főz, vagy kamillaborogatást készít, gondoljatok a kamillatündérekre, meg a zümmögő, lelkes méhekre. A virágzó nyári réten ti is találkozhattok velük!