Határvédelmi telepítések
Háromszék magyar katonai őrségeinek egy része – nyilván királyi parancsra – a XII. század végén telepedett át a Keleti-Kárpátok keleti lejtőjére, mert a magyar királyság védelmi rendszere kiterjedt a Szeret vonaláig. A Moldvába átirányított magyar lakosság hiányában Délkelet-Erdély, azaz Háromszék gyér lakosságúvá vált.
A moldvai áttelepítésre utal a XII. századi zabolai és petőfalvi magyar falvak temetkezéseinek hirtelen megszűnése. E falvak közti alig öt-hat kilométeres távolság viszont azt bizonyítja, hogy – a XII. század derekán – ezek sűrű településhálózat részei. A zabolai-tamásfalvi sírokban talált pénzek pontosan datálják a magyar közösségek letelepedését, itt-tartózkodását és elköltözését. II. Géza (1141–1162), III. István (1162–1172), III. Béla (1172–1196) pénzei alapján úgy tűnik, hogy itt aránylag gazdag és egységes társadalmat alkotó közösség élt. Érdekes módon a temetkezésre, a két faluközösség életének hirtelen megszakadására III. Béla uralkodása végén került sor, épp akkor, amikor Moldvában új magyar településeket alapítottak. Ezt igazolja a dr. Székely Zoltán által a Bâtca Doamnei dombján (Moldvában, Karácsonykő, Piatra Neamţ mellett) feltárt magyar település, temető és erődítmény. Az itt talált régészeti leletek, az erődítmény maradványai, a lószerszámok, a fegyverek, valamint a III. Béla király által veretett pénz a település alapítását a XII. század végére helyezi.
A meggyérült népességű térségbe, a mai Háromszékre, a Barcaság szomszédságába II. Endre magyar király vezényelte át a sebesi, az orbai és a kézdi székelyeket. Az áttelepítést a Barcaságban a magyar királyságtól független államot tervezgető Német Lovagrend elleni katonai összecsapásra való felkészülés (is) indokolta. Miután a király 1225-ben kiűzte a lovagokat a Barcaság területéről – az ország délkeleti határainak védelmére –, a székelyeket egy tömbbe tömörítve, egy néppé akarta szervezni, akárcsak a szászokat. A székelyekhez hasonló, katonailag szervezett társadalomban élő türk eredetű (elmagyarosodott) blakokat és a besenyő maradványokat is közéjük telepíti.
Szlávok
Háromszék egyike volt a legsűrűbben lakott szláv vidékeknek. A stratégiai pontokon elsősorban magyarok, a peremvidéken szlávok laktak. Szlávokra utaló nevek a székely falvak között (pl. Lisznyó, Csernáton stb.) ma is közismertek. Sepsiszentgyörgy városát a bolgárszlávokra utaló Debren-patak szeli át, a legrégibb utcák egyike a Vojkán nevet viseli. Sepsiszentgyörgy határában, Bedeházán "korai szlávok gödörházait és gödreit" tárták fel. A Kula-kertben, az Olt partján szintén találtak szláv települést, amelynek korát a X. század végi kerámia bizonyítja. A város alárendeltségébe tartozó Szotyor és a közeli Uzon területén több "kőkemencés" szláv putriház került elő. Az Olt völgyében alapított VIII–IX. századi szláv települések közé sorolható a Sepsiszentgyörgy közeli Angyaloson feltárt szláv település is. A sepsiszentgyörgyi és a kézdipolyáni "települések a legkésőbbiek; valószínűleg a IX. század végére, a X. századra keltezhetőek. E települések életének a XI. századba való" átnyúlása régészetileg "egyelőre nem" igazolt – írja dr. Székely Zoltán.
A bolgárszlávok Erdélyben
A magyarok még a honfoglalás kezdetén megszállták Erdély északi részét, de a bolgárok a X. század első harmadáig tartották ellenőrzésük alatt a Maros középső folyását, Torda, Vízakna, Marosújvár és Kisakna sóbányáinak régióját. Mivel a bolgárok az erdélyi só kitermelésében és kereskedelmében érdekeltek voltak, ezért ennek védelmét telepesek, katonai őrségek letelepítésével biztosították. Egy 892-ben keltezett oklevél a sókereskedelemmel kapcsolatos diplomáciai tárgyalásról ad hírt.
Amikor a magyar uralom kiterjedt a bolgár ellenőrzésű régiókra és a Marostól délre, akkor a dél-erdélyi, délkelet-erdélyi bolgárok is – magyar ellenőrzés alatt – helyben maradtak. Ezt a régészeti kutatások igazolják, így a sepsiszentgyörgyi bolgár telep lakói sem menekültek el.
