Az egész magyar nyelvterületen – mely azért kiadós távolságokat, sok száz kilométereket fog át a Kárpát-medencében – népszámlálás zajlik hamarosan, s hogy e széttagolt népi tömeg nemzetté lesz-e ismét, az személyes döntésünkön is múlik.
A kérdÅ‘Ãvek kitöltésének kritikus pillanata, amikor hovatartozásunkat kinyilvánÃtjuk, nem pusztán statisztikai kérdés. Fontos, hogyne lenne az, hogy azt a bizonyos húsz százalékot eléri-e egy településen lakó magyarok száma, vagy az alá süllyed, ha már egyszer a törvény mai szövege e számhoz köti a kisebbségek nyelvi jogai gyakorlásának lehetÅ‘ségét. (Igaz, okkal kérdezzük: miféle és mennyiben méltányos demokrácia az, mely ilyen korlátokat állÃt fel, és olyan mennyiségi mértéket alkalmaz egy minÅ‘ségi kérdésre, amellyel azt mérni nem lehet? No, de maradjunk abban: a törvényszövegen lehet módosÃtani. Ne feledjük, létezik ország, nem is egy, ahol például az anyanyelv tanulásának államilag szavatolt joga minden egyes személyt megillet, akkor is, ha egymaga igényli, miként tapasztaltam például a Helsinkiben lakó magyar gyerekek esetében.) Mondom, létfontosságú a népszámlálás a politikusnak, aki szavazóit félti, az az önkormányzati gépezetnek, ha mi választottuk, és minden egyéb, ránk támaszkodó és persze minket éltetÅ‘ intézménynek.
De ezeken túl egy nagyobb közösség újjáteremtésének reményével is kecsegtet, s a kisebbségbe szorult magyarság emberi méltóságának fokozatos vagy nagyobb léptekkel haladó visszanyerése szemszögébÅ‘l is épÃtÅ‘köve lehet egy folyamatnak. S ha már uniós államot emlÃtettünk a fentiekben, pontosan az európai integráció nyújthat gyógyszert ama nemzeti traumánk gyógyÃtására, melyet közel száz éve szenvedtünk el, és azóta is egyvégtében szenvedünk miatta.
Engedtessék meg az alábbiakban egy jelentÅ‘s irodalomtörténész idevágó gondolatait idéznem, hogy jobban megvilágÃtsam, mire gondolok. Görömbei András professzor a nemzeti sorskérdések fölé hajoló irodalmi áramlat vizsgálata kapcsán beszélt errÅ‘l is a két éve készült interjúban:
"Az utóbbi két évtized rendkÃvül fontos vÃvmánya az, hogy a Trianonban szétdarabolt nemzet újra összetartozhatna, ha erre szellemileg és lelkileg alkalmas lenne. Csoóri Sándor mozaiknemzetnek nevezte a magyar nemzetet. Ezen azt érti, hogy az összkép nagyon sok szÃnbÅ‘l tevÅ‘dik össze (...), de e részek csak együtt érvényesek igazán, csak együtt jelentik a nemzetet. Az is óriási eredmény, hogy a diktatúra évtizedei után az egyes nemzeti kisebbségek újra ragaszkodnak a saját önazonosságukhoz. EgyelÅ‘re azonban azzal kell szembenéznünk, hogy a rendszerváltás folyamatában a körülöttünk élÅ‘ népek sokkal jobban megszervezték a maguk nemzetét, mint a magyarság. Trianon óta a Magyarországgal szomszédos országok megkétszerezték népük létszámát, mÃg a kisebbségi magyarság létszáma egyik szomszédos országban sem éri el a trianoni szintet." (Hajdúsági Tükör, 2009. június 23.)
Amiről szó van, tehát a nemzetközösségi méltóság visszanyerésének esélye. Történelmi hátrányunk ledolgozása sok munka eredménye lehet, a mostani számbavétel hitelessége hozzájárulhat ahhoz, hogy annak feltételei lényegesen javuljanak.