Érdemes felsorolni a szakirodalomban közismert népességi adatokat. Róna-Tas András a honfoglalók számát kétszázezer főre teszi. Véleménye szerint a magyarok, a hozzájuk csatlakozó néptöredékek és a helyben talált lakosság együttesen félmilliós lehetett.
Ő egy perzsa forrás 567-es évhez kötődő, kazárokra vonatkozó, I. Huszrosz történetében szereplő adat alapján próbál a magyarság IX. század végi létszámára következtetni. Mivel a kazárok számát háromszázezer főre becsüli, úgy véli, hogy a magyarok a kazároknál kisebb lélekszámú nép, hisz elődeink azok katonai segédnépe volt. Deér József a honfoglalók számát szolgák nélkül 200–300 ezer főben határozza meg. Markó Árpád kétszázötvenezer fős honfoglalót tart elfogadhatónak. Ezekhez közel áll a Madzsar Tarihi (A magyarok története) török nyelvű krónika tudósítása, amely kétszázezer főnyi "madzsar" nép "Madzsarisztánba" költözéséről számol be. Padányi Viktor 350–400 ezer főre teszi a magyarok lélekszámát.
Hóman Bálint szerint a honfoglalók száma az őshazából velük együtt érkező csatlakozott népcsoportokkal együtt 2–300 ezer, míg a Kárpát-medencében talált néptöredékekkel együtt félmillió lehetett. Györffy György ötszázezer honfoglalóra gondol, míg az őslakosságot kétszázezer főre becsüli. Valójában Györffy ennél is kevesebb honfoglalót állít, hisz azt is mondja, hogy a honfoglalás idején vívott háborúk során a magyarság vesztesége elérte a százezret, ezért a letelepedők tényleges száma nem lehetett több négyszázezer főnél. Ő az arab forrásokban említett húszezer lovasból indul ki, minden öt családra számít egy lovast. Városi Tünde is ugyanennyi honfoglalóra gondol, amely "rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kisebb számú avar–szláv és az esetleges bolgár lakosságot". Bartucz Lajos a honfoglalók számát négyszázezerre taksálja a régészeti, a topográfiai, az antropológiai és a demográfiai adatok alapján.
Dienes István százezer családfőt említ, mintegy félmillióra teszi a magyarság létszámát, melyben a katonáskodó és a termelőmunkát végzők aránya 1:5. Kiszely István és Nagy Kálmán hadtörténész félmilliós népességszámot fogad el. Túri Kováts Attila már ötszázhetvenezer honfoglalóra gondol.
A szakirodalomban emlegetett 100–570 ezer fős magyar létszám nem fogadható el. E sorok írója úgy véli, hogy az arab források, a honfoglaláskor katonai potenciálja, a demográfia tudományának európai eredményei, a nyelvészet, a régészet nyújtotta adatok alapján igazolható az, hogy 895 táján, az Árpád vezette honfoglalás idején, nagyszámú és jól szervezett katonai társadalom érkezett a Kárpát-medencébe. E többségében hun–bolgár, török eredetű, török kultúrájú nép lélekszáma legkevesebb egymillió főre tehető. E különböző rokon népekből egyesült törzsszövetség nyelve ekkor már a magyar volt.
Ibn Ruszta a magyarokról azt írja, hogy: "Tartományuk kiterjedt, s egyik határukat a Fekete-tenger alkotja, s ebbe két folyam szakad, az egyik nagyobb a Dsaihűn-nál s e folyamok közt laknak." Gardézi: "Tartományuk kiterjedése hosszában és szélességében száz négyzet parasangát teszen. Ez a tartomány a Fekete-tengerrel határos, ahonnan a Dsaihűn folyó ezen tengerbe folyik, és ők e folyam ármentében laknak." Ha egy parasanga három arab mérföldnek felel meg, és egy arab mérföld három kilométernek, akkor a magyarok nevezett területe két és félszer kiterjedtebb volt, mint a történelmi Magyarországé, azaz 8–900 ezer négyzetkilométer. Egy másik forrás szerint a magyarok szálláshelyének mérete szerényebb, mindössze 360 000 négyzetkilométer, azaz négyszerese a mai Magyarországénak.
E nagy területek védelmét csak nagyszámú fegyveressel lehetett biztosítani. Elképzelhetetlen az, hogy támadó hadjárat során minden, fegyverforgatásra alkalmas férfit harcba vigyenek. Nehéz elhinni azt, hogy egy fejedelem egy támadó hadjárat idején az apró gyermekekből, magatehetetlen öregekből és idős asszonyokból álló közösséget védtelenül hagyta volna. A fejedelem támadó hadjáratai idején minden bizonnyal a harcosok fele otthon maradt, csak a jobban felszerelt katonai rétegek vonultak harcba. Ezek jól képzett katonák lehettek, mert a lovas harcmodor, a híres magyar íj kezelése, a harcra való felkészülés állandó jellegű kiképzést, gyakorlatot igényelt. Dr. Kováts Zoltán érvelése meggyőző: "nyilvánvaló, hogy azt a harci technikát, amit a magyarok alkalmaztak, hogy zablát elengedve, a nyilat a tegezből kihúzva azt különleges erősségű íjat megfeszítve kilőjék" az üldöző ellenségre, csak rendszeres gyakorlással lehetett elérni. Következtetése logikus: a harcosok nem foglalkozhattak szántással, gabonaőrléssel és más mezőgazdasági munkával, nem véletlen az sem, hogy Európába egy legyőzhetetlennek tartott, félelmetes katonai erőt felmutató népesség érkezett. E nép nagy létszámú, jórészt török származású, és katonailag kitűnően szervezett segédnépei elő- és utóvéd szerepet töltöttek be.
(folytatjuk)
