A városban nagy a nyüzsgés, mindenki siet, cipel, belegörnyed a hétköznapok terhébe, és észre sem veszi, hogy milyen szép az ősz, legfennebb azt nyugtázza, hogy még nem kell fűteni.
Akik még tudnak örülni az ősznek, a gyermekek meg a kutyás gazdák. Az előbbiek vígan rúgják a labdát sötétedésig, a kicsik szaladgálnak, a kutyák meg örömmel szaglásszák végig az utakat, tereket, keresve a nyomot a lassan szállingózó levelek közt. A kutyás gazdák örülnek, hogy nem kell rossz időben, lucsokban tapicskálni, és büszkén mérik össze kedvenceiket a szembejövőjével, megállapítva, hogy az övék aranyosabb, ha kicsi, harciasabb, ha ugat, és ha egyik sem talál, akkor jól neveltebb mindenképp.
Vidéken folyik a betakarítás, akinek van még mit, összeszedi, kamrába, pincébe szállítja, és megnyugodva várja a hideget, mert ő megtett minden tőle telhetőt. Nem fűz nagy reményeket az eljövendő időszakhoz, de a városihoz képest azért biztonságban érzi magát a maga kis várában.
Néhány kíváncsi, nyughatatlan lélek messzebbre kívánkozik. Vonzza őket a dombok őszülő pázsitja, az őszi kikericcsel pöttyözött rét, az erdő sárguló lombja, a hegyek pipáló, lassan ködbe csavarodó ormai. Ők sem tudják, mit keresnek, de sokszor úgy tűnik, hogy sikerül elkapni valamit a pillanatból, amikor a tovasuhanó ősz megborzolja a fákat, megborzongatja a tájat. Érzik az avar illatát, észreveszik a halványodó napfényben még csillogó lombot, a fodrozva csörtető patakot, egy nyulat, őzet, és tudják, hogy nincsenek egyedül, részei ennek a nagyszerű természetnek.
Feljebb kapaszkodva a legszebb festményt, fényképet is meghazudtolva bontakozik ki a hegyi panoráma. A kék, a zöld, a szürke számtalan árnyalata kavarog, mint érzékeny művész palettáján, hogy aztán hamar átcsapjon egy másik árnyalatba, ahogy változik a fény, a nap állása.
Lennebb már a lombhullatók sárgás, vöröses, zöldes színkavalkádja tölti be a tájat, és feloldja a komor hangulatot, a hegyek hűvös leheletét.
A vándor megáll ilyenkor, szétnéz, és érzi saját létének fenségét, örömét, a boldogságot, hogy ő mindezt láthatja, érezheti. Tudatosul benne a maga kicsinysége is, hiszen az ő küzdelme eltörpül a természet örökös küszködése mellett. Mély lélegzetet vesz, mielőtt elszakad a tájtól, és megnyugodva gondol arra, hogy mégis van értelme a küzdelemnek, mert aztán ismét eljön a tavasz.
