A szőlő őse az erdei vadszőlő (Vitis vinifera ssp sylvestris), amelyből évezredek során mára közel tízezer nemes fajtát állítottak elő. Adataink szerint a kaukázusi népek már mintegy nyolcezer éve termesztik. De elsők között vannak az egyiptomiak is. A szőlő tiszteletére utal Noé cselekedete, aki a vízözön után ezt ültet az Ararát hegyén. A korai keresztény hitvilágban és az Újszövetségben is számos példabeszéd utal a szőlőre és a borra.
A Kárpát-medencében a kelták, rómaiak, avarok után a magyarok már szőlősöket találnak, de a szőlő ismeretét magukkal hozták török eredetű szavaikkal is (bor, szőlő, seprő, szűrés). Európa mindmáig a szőlőtermesztés és borkészítés földrésze, a világ termelésének 60 százalékát adja. (Rohamosan zárkózik fel az Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika.) Európában a spanyolok, franciák és olaszok termesztik a legtöbb szőlőt, itt készül a legnagyobb mennyiségben asztali és minőségi bor. Nem tekinthetők borszőlőnek az ún. direkt termők: a Noah, Otello, Izabella stb. (bár házilag ezekből is készülnek borok).
A szőlő egészségünk őrzője is. A szőlőkúra vagy a napi rendszeres fogyasztás valamennyi szervünkre jótékony hatású. A szőlőkúrát már Plinius, Galenosz is ajánlotta (egy-két napig csak, vagy némi más ételpótlással 2–3 kg szőlő elfogyasztása napi megszakításokkal). A szőlőlé bárkinek (idős emberek, állapotos asszonyok, szoptatós anyák) méregtelenítő, roboráló, vizelethajtó, emésztőrendszert rendben tartó táplálék. Előnye a viszonylag kis energiaértéke (74 kcal/100 g) és a nagy (80 százalék) víztartalma. A világszerte népszerűsített egészséges táplálkozás (hal, saláták, fehér húsok stb.) kedvez a fehérboroknak, míg a főleg Dél-Európában népszerű vörösborok antioxidáns- (flavonoidok), antocián-, rezveratrol- (akadályozza a vérrögképződést) és rosttartalmuk miatt népszerűbbek. A minőségi és az asztali borok alkoholtartalma 9–15 térfogatszázalék, míg összes savtartalma nem lehet több, mint 3,5 gramm/liter.