Tompa Andrea első regényét* mindössze harmincnyolc mondat teszi ki. Igaz, mindenik mondat egy-egy kerek, egész történet foglalata, s része a regény "nagytörténetének", amely a harmadik személyben emlegetett főhőssel történik élete első tizennyolc évében, tulajdonképpen egy családtörténetbe ágyazott fejlődésregény központi alakjával, akinek jellemében és cselekedeteiben jelen van a személyes és családi múlt.
S ez a harmadik személy, ez az ő behelyettesíthető bármely ő-vel, így az olvasó érintettsége eleve biztosított az írói szándék és megoldás alapján.
Egy teremtett világgal találkozhatunk A hóhér házát olvasva, habár ennek minden kis részlete és eleme mondhatni fellelhető volt a romániai kommunista rezsim utolsó két évtizedének mindennapjaiban, illetve egy kolozsvári családdal a huszadik században megesett történetsorban, egy olyan Székelyföldről származó családéban, amelyet impérium- és rendszerváltások tettek próbára időről időre. S mivel a próbára tevő nagytörténelemről szóló történetet az egyén mint érzékeny műszer hitelesítheti leginkább, az író egyfajta alulnézetet választott az eseményeket elbeszélendő, előadásmódként pedig a legszemélyesebbet, amit az epika úgymond elbír, a belső monológot. Ezzel a választással mintha az igazolódna, hogy a regénynek – akárcsak az életnek – szövedékességében keresendő a valószerűsége. Leegyszerűsítés helyett az elbeszélendő külső eseményeket s a hős belső világát feltáró gondolatfolyam egyes szakaszait célozza meg egységben ábrázolni az író. Sem előbbiről, sem utóbbiról nem kronológia szerinti krónikát, illetőleg tények felsorolását tartalmazó jegyzőkönyvet készít Tompa Andrea, hanem egy összetett képet rajzol tárgyáról. A főhős tudatában mindaz megelevenedik a vissza- és előretekintések révén, ami az elbeszélendő eseményhez kapcsolódik, azaz a múltbeli és jövőbeli történések, egy egész családtörténet, és az ilyen "összeolvasott" képek teszik ki az egyes "kistörténeteket".
A hóhér háza olyan regény, amely teljesen egyéni és élő képet rajzol a romániai kommunista hatalom utolsó tíz-tizenöt évéről, történeteket mond el a diktatúra legsötétebb időszakából. Éspedig olyan, Kolozsvárhoz köthető történeteket (pl. házkutatás, értelmiségiek áttelepedése az anyaországba, az anya éjszakai kihallgatása a titkosrendőrségen, városrészek lerombolása stb.), amelyek az országban bárhol megeshettek ugyan, de ezek mégis a Tompa Andrea sajátjai, hitelüket a mély személyesség adja, írói értéküket meg egy teljesen egyéni gondolati és nyelvi megformáltság.
A személyesség e regény esetében egy gyermeki nézőpont érvényesítésében teljesedik ki. Ennek egyik legjobb példája A száj című fejezet, amely a kommunista diktátor egyik születésnapi ünnepségének előkészítését foglalja magában. Arról fantáziál padtársával a gyermek-főszereplő, hogy talán nem is létezik, akinek a születésnapjára éppen a soros gigantikus ünnepséggel készülnek iskolások ezrei, akiket gyúrható masszaként kezel a pártpropaganda, s akiknek mindössze a testére van szüksége, hogy hol a diktátort éltető jelmondatot, hol az arcképét rakják ki belőlük.
A mű nyitánya (Kórus) és zárása (’89 karácsony) a felnőtté vált, tizennyolcadik életévét féléve betöltő egyetemista lányt mutatja be, aki résztvevője a zsarnok elűzését, hatalmának megdöntését követelő kolozsvári tömegtüntetésnek, de egy egészen új lehetőség felmerülése előtt, ami a kommunista rendszer megszüntetését jelentené – mivelhogy a tömeg ezt kezdte követelni ’89 decemberében egy adott pillanatban –, már megtorpan, hiszen a szabad, demokratikus világtól sokáig elzártan élt nemzedékekből sokan azt még csak el sem képzelték, s így kinek-kinek személyes szabadságában állt, hogy saját felelősségére mit kezd azokban a zavaros forradalmi napokban életével: "ti pedig csináltok, amit akartok, lányok" – mondatja ki a regény legvégső szavait az anyával az elbeszélő. (302.)
Tompa Andrea fejlődésregényének hőse az elbeszélt történet végén, ami felnőtté válásához köthető, kettős üzenetet visz magával, a bibliai mélységű Ne féljetek!, valamint egy mitológiai jelentéssel feltöltött Győzni fogunk! biztatást, illetve az anyai intelmet, miszerint azt teheti, amit akar, s mindkettő a romániai zsarnokság végét jelentő 1989. decemberi forradalmi hangulatban kap a főhős számára aktualitást, valamint konkrét eszmei és cselekvési töltetet. Mindezt pedig bizonyára magáénak tekintheti egy egész nemzedék, amely a kelet- és közép-európai rendszerváltásokkal vált felnőtté – akárcsak az ismertetett regény szerzője, akit ezért a művéért 2010-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjával tüntettek ki.
*Tompa Andrea: A hóhér háza. Történetek az Aranykorból. Regény. Pozsony, Kalligram, 2010
