A Kisrét sarkán aztán Pista bácsi kifogta a két sárkányt, egy öl friss lucernát vetett eléjük, és kaszálni kezdett.
Én hanyatt feküdtem a határárok kis dombján. Fejem alá gyűrtem egy öl friss szénát, és néztem a felhőket, a jövő-menő madarakat, hallgattam a kasza suhintását, és életem egy lett a tájjal, amelyben elsüllyedtem. Azt hiszem, boldog voltam. Később azonban kiszakadtam ebből a merengésből, mert a lovak dühösen dobbantottak néha, tiltakozva a bögölyök és más vérszívók csípései ellen, és ha felvágták a fejüket, még a saroglya is mérgesen zörrent.
...
Ekkor már unatkoztam, s elnézve a lovak védekezését a bögölyök ellen, arra gondoltam, hogy hiszen, ugye, lovagolhatnék is...
– Pista bácsi!
– Na! – nézett rám öreg barátom...
– A Fokos olyan szelíd... itt meg csak eszik ezek a bögölyök... nem lovagolhatnék egy kicsit?
Pista bácsi rám nézett, aztán végigcélozott a kaszaélen.
– Aztán ha leeszi a fene... én tartsam a hátam?
– Van két szivarom is...
Pista bácsi még egyszer végigcélozott a kaszaélen.
– Lopta?
– Még búcsúkor... – védekeztem, mintha búcsúkor az ilyesmi jobban előfordulhatna...
– Aha! – mondta öreg barátom, amiben egy kis elismerés is volt, hogy a búcsú adta lehetőségeket nem hagytam kihasználatlanul, aztán – erős megfontolás után – azt mondta:
– De csak itt a kocsi körül...
– Persze.
Így aztán felkerültem a derék Fokos hátára, aki még hátra is nézett, lovasát mérlegelve, és nézése nem volt jóindulatú, hogy a reggelizését így félbeszakítottam, és lucerna helyett zablát kapott a szájába.
Megkerültük aztán a kocsit kétszer-háromszor, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kint vagyunk a dűlőúton. A dűlőút végében azonban a széles községi út volt, és Pista bácsi azt kiáltotta, hogy jobb, ha visszafordulok.
– Mindjárt! – mondtam, bár visszafordultam volna én már előbb is, azonban Fokos, mintha más véleményen lett volna, ment, a dűlőút végén ellenállhatatlanul fordult a széles útra, amely hazafelé vezetett.
– Reszelje a száját annak a dögnek!! ... Reszelje!!!
Reszelhettem.
Fokos a fogára vette a zablát, és szép, kiművelt "utazómenet"-ben elindult hazafelé, mintha én a világon sem lettem volna. És nem tehettem semmit.
– Nini, a Pisti! – kiáltott Vinkó Borcsa néni, aki kaszával a vállán jött szembe. – Milyen jól mögüli a lovat!
Ez a dicséret kissé enyhítette aggályaimat, és most már csak azért mondtam rövid röpimát, hogy apám ne legyen otthon, mert...
Fokos pedig – mintha megérezte volna, hogy már többen néznek bennünket – szép hosszú vágtába csapott. Így mentünk el a templom előtt, hogy egy vénasszony keresztet vetett, és bevallom, én is majdnem keresztet vetettem, mert a kapunkban ott állt – az apám... a kapu pedig betéve, ahogy illik.
A többire már nem emlékszem. Fokos előkelő úton kanyarodott a kapuhoz, és talán csak akkor vette észre, hogy nem lehet bemenni, hát váratlanul megállt, mint a cövek!... én pedig a fején keresztül "szállva" elterültem apám előtt a földön, mint a béka. És amikor mozogni kezdtem, apám nem azt mondta, hogy "Jaj, édes fiam, megütötted magad?", hanem azt, hogy:
– Ha majd "kiheverted" magad fiam, ereszd be a lovat is... – aztán ott hagyott, mert alighanem Puskáéknál volt dolga.
Részlet Fekete István: A magam erdeiben című írásából.