Az Öregisten az ötvenes-hatvanas évek egyik érdekes figurája volt a szülőfalumban, én őt már csak apám, nagyanyám elbeszéléseiből ismerhettem, helyette csak kései, korcs "rokonát", Isepassa Izijáost, a kicsi, állandóan siető másik öregecskét, aki a beszédben is rohant mindig, selypített is ráadásul, és minden második szava káromkodás volt: Isepassa! Isepassa!
Az Öregisten állandóan törtető, magát is folyton hajtó, folyamatosan munkálkodó ember volt. Nem is tudom, hogy aludt-e egyáltalán, mindig a szekéren, a lovaival lehetett látni; reggel és este, állandóan ment valahová, vagy valamilyen terűvel jött éppen valahonnan. Szavajárása volt az Öregistenit!, ami nem is káromkodás volt nála, hanem amolyan kötőszó szerepet betöltő, indulat nélkül mondott, ártalmatlan szókapcsolat!
Az Öregistenit! Menyek hazafelé, az Öregistenit! S hát, ki jő szembe, mondom magamnak, az Öregistenit, hát egykori katonacimborám, az Öregistenit, úgy megörvendtem neki, az Öregistenit!
Rajta is maradt egy életre: ő volt a faluban az Öregisten.
Sok-sok érdekes figura volt a faluban, az Öregisten mellett például Döcc Giza, akinek egyik lába rövidebb volt, mint a másik, és egy-gödör-egy-domb módra (így csúfoltuk mi, gyermekek) döcögött befelé az utcánkon az esti vecsernyére vagy a reggeli misére.
Vaszi Márinak valami tikkje lehetett, olyan grimaszokat vágott az alsó ajkával, miközben ezzel mintegy sztereóban, rántott egyet-egyet az álla alatt szorosra kötött fejkendő csomóján. Templomban, ministrálás közben nem mertünk ránézni, nehogy elröhögjük magunkat az oltárnál. Így is kerülgetett állandóan a nevethetnék, csak oda kellett magunk elé képzelnünk Mári néni csücsörítéseit, szájtornáját.
Az öreg Tódortól pedig csak annyit kellett megkérdezni, miközben jól becsiccsentve, hazafelé kanyargott, tántorgott, hogy Imre bácsi, a róka milyen állat? És az öreg vette is mindig a lapot: veres, mint az édesanyád izeje, menj haza, s nézd meg!
Ők most már mindannyian csak az emlékeimben léteznek, mert, mint ahogy nagyanyám mondaná: mán a porik sincs meg, fiam. Mint ahogy nagyanyám is jó régen a föld alól – emlékeimben – mond egy-egy ilyen mondatot még nekem.
Akkoriban éppen új pap került a faluba, ez mindig nagy esemény volt, nem ismerte még a nyájat, a falu lakóit, egyet-kettőt csupán, hiszen még a szolgálata elején volt. Egyik alkalommal meg akarta kérni egyháztanácsosát, hogy segítsen be a téli tüzelő beszerzésében, s ha tud, akkor holnap hajnalban jöjjön el még vagy két-három másik fogatossal együtt az egyház részére fát szállítani.
Ekelt-mekelt (apám szavajárása!) a bácsika, forgatta a kezében a simléderes sanatér sapkáját, aztán kibökte:
– Nem lehet, plébános úr, holnap nem lehet...
– Holnap nem? Nem alkalmas valamiért?
– Nem, plébános úr, mert az Öregistennek mán elígírkeztem!