Örül az ember, ha a hozzá közelállók valaminek örvendezhetnek. Szívem-lelkemhez ilyen közel férkőzött Albis, hisz alsócsernátoni volnék, amihez ez a kenyérszakajtónyi kedves kis falucska tartozik, rokoni szálak, ismerősök is odakötnek, s az albisiakkal évődő, kevés irigykedéssel fűszerezett csernátoni csúfolódások is. Ezek egyike éppen az albisi pálinkához, illetve az albisi lányokhoz kötődik. Gyer­mek­koromban mesélték édesanyámék nagyokat nevetve, a szűkebb időszakokra utalva, hogy bőséges termés idején az albisi lányok szilvaéréskor hátramennek a kertbe, válogatnak a feszesen hamvas héjúra érett perpence szilvában, és miután jól belakmároztak, a szilvahalmokra pisilnek. Aztán megérkezik a késő ősz, jön a dér csípése, fogytán a szilva, s az albisi lányok újra hátrajárnak a kertbe, válogatnak a fűben kéklő, fonnyadó szilvából, s közben magukat ámítva mondogatják: ez sem pisis, az sem pisis...
A csernátoniakban persze az irigység munkált az albisi szilva ízes édessége folytán, de a jó kezű albisi lányok szépsége miatt is. Az albisi pálinkának híre volt – van. Tamási Áron utolsó munkájában, még a Hazai tükörben is emléket állít neki. Ismerem az albisiak pálinkáját én is, a Kiss bácsi főzdéjét, ahol a mennyei ital rézcsapon csoronkált az edénybe, olyan bőséggel, hogy néhány pohárka után a gazda hallucinálva úgy látta, bővebben ereszt, mint a falu közepén a Csorgó forrásvize. De ismerem az albisi Bod családot is, ahonnan a Bod nevűek híres nemzetsége származik, Albisi Pánczél Dániel is itt jött a világra, 1798-tól Bécsben ő szerkesztette a Magyar Kurírt, Csíky Kálmán (1914) híres idegsebész, orvosi szakíró is albisi volt, Bod Károlyt, a neves faragóművészt, aki Márkosfalvi Barabás Laci bácsinak segített Barabás Miklós népi ihletésű szobrának elkészítésében, magam is ismertem.
Szóval, örvendeztem az albisi pálinka székelyhídi sikerének, s annak, hogy az Érmelléki Ősz II. Pálinkafesztiválján első díjat nyertek a "háromszéki dühűvel", amelyet Székelyhídon az istenek könnycseppjének is neveznek, nálunk meg azt mondják, hogy aki ebből iszik, annak nem mászik be a kígyó a gyomrába. Az albisiak ezzel a helyezéssel jogot szereztek arra, hogy 2012-ben a gyulai Pálinka Világkupán is részt vehessenek.
És mielőtt erre az örömre felhajtanék egy kupica pálinkát – sajnálatomra albisi éppen nincs –, egyszer csak a hír Érmellék szavára meredek, átolvasom a jegyzet egészét, s akkor jövök rá, hogy nem a kézdi-széki, hanem az Érbogyoszlóhoz tartozó Albis a nyertes Bihar megyében.
A felfedezés nem lomboz le. Margittán teljesítettem katonai szolgálatot, a szomszédságban lévő Albist is jól ismerem. A pálinkájukat is, amelyet nem sajnáltak tőlünk, a román sorkatonaság bakáitól. Aztán a két Albis – a bihari és háromszéki – összetéveszthetőségének okain is elmerengek, és olyan hálás vagyok anyanyelvemnek, mintha én nyertem volna nagydíjat, mert a magyar településnevek a tájegységet is képesek a képzeletbeli térképre rajzolni. Van Kézdialbisunk, és Albisunk is. Az utóbbi, a bihari adta nekünk Irinyi Jánost, a robbanásveszély nélküli gyufa feltalálóját. Nemcsak Pánczél Dániel, hanem Irinyi János is a Császárvárosban fényesítette tollát.
És, hogy a tájegység és településnév kapcsolatának témájánál maradjak: a Kárpát-medencében azonnal eligazít ben­nünket, ha Kézdiszentlélekről és Csík­szentlélekről hallunk, Balatonszent­györ­gyöt sem keressük a térképen a Kárpát-kanyarban, mert tudjuk, hogy itt Sepsiszentgyörgy található, sőt mi, erdélyiek Deltaszentgyörgyöt is tudjuk, hol leledzik. S ez a települések betájolására való nyelvi alkalmasság csak nekünk adatott meg. Ezt zilálták teljességgel szét, amikor a történelmi Magyar­országot szétdarabolták.
Bennünket ez is egy nemzet nyelvi kévéjébe köt, hiába próbálkoznak mások gúzsba kötni, vagy oldott kéveként szétszórni.
Népszámlálás idején se feledkezzünk meg erről a nyelvi kö­téstől, mert ennek oldás lenne a vége.