Kossuth, aki levelekben, üzenetekben, illetve névtelenül a Negyvenkilencz hasábjain megjelent cikkeiben bírálta a kiegyezés előkészítését, az országgyűlési népszavazás és a koronázás előtt közvetlenül Deákhoz fordulva Párizsból küldött nyílt levélben összegezte legfontosabbnak tartott ellenérveit és politikai intelmeit.
A végzetes fejleményekre hiába figyelmeztető, meghallgatást nem találó trójai királylány, Cassandra szerepére emlékeztető levélnek óriási volt a tömeghatása, de sem Deákot, sem az országgyűlés többségét nem akadályozta meg a Habsburg Birodalom utolsó létformáját, az Osztrák–Magyar Monarchiát megalapozó törvények megalkotásában.
Paris, 1867. május 22.
Barátom! – Engedd meg e megszólitást azon mult emlékének nevében, mely a hosszu számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bu minden sulya alatt előttem mindig szent maradt. Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén. Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-ki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy »hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetében, a pénz és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól mentes kormányzatát is világosan oda értve, nyiltan elismerve és megóva legyen«. És együtt izentük meg e jogszerü követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: »az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni (...) « Te, mert nem biztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad. Én azok soraiba állottam, kik istenben, jogaikban s önmagukba bizva, az ellenséges megtámadásra jogszerü visszatorlással feleltek, miként ezt együtt, a nemzet nevében, a hatalomnak megizentük volt. (...) Nekem hontalan bujdosás jutott osztályrészemül: – neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. (...) ...Most szólok én hozzád, és nyiltan szólok, mert ugy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom ugy, – hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik. (...) A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál... mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztositékait képezik, s melyek hazánk sajátos helyzetében még nagyobb beccsel birnak, mint oly országokban birhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztessenek? (...) Hanem te – fájdalom – nem bizol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhiteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy »el kell fogadni, a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet«. Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad. (...) Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányábana jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósithatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők. Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon,lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégitő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleniti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki. (...) Lassan-lassan fellebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Ugy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyülés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja. De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; (...) – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! (...) Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal siromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!
Rövidített szöveg – az eredeti helyesírás megőrzésével
