A Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda idén október első hétvégéjén ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját. Ez alkalommal szeretnénk a dalárda életéből néhány olyan epizódot ismertetni, amelyről ez idáig a nagy nyilvánosság előtt nemigen esett szó. Cikksorozatunk egyben jelentsen toborzót is, hogy a 90 éves munka a továbbiakban is folytatásra, folytatókra találjon, mert nemzeti kultúránk és anyanyelvünk megőrzése ma is legaktuálisabb feladatunk.
Az I. világháború befejezése után a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. Az elszakított országrészek idegen uralom alá kerültek. Ez volt a híres, vagy talán hírhedt Trianoni Szerződés, amelyben világosan leszögezték, hogy az ily módon kisebbségbe került nemzetrészek állampolgárainak milyen jogokat köteles biztosítani az uralomra került idegen hatalom. Ebbe a különleges státusba került az erdélyi magyarság is. A szerződés paragrafusai ellenére is már hónapok múlva az élet, a valós tények azt igazolták, hogy mindez csak papíron létezik. Megindult a támadás anyanyelvünk használata ellen. Ez anyanyelvünk, nemzeti kultúránk megőrzésére irányuló lépésekre késztette az erdélyi magyarságot. Így születtek tömegesen Erdélyben új magyar dalárdák, fokozták tevékenységüket a már létezők.
A Sepsiszentgyörgyi Magyar Dalárda (a Férfi nevet 1945 után toldották hozzá) 1921. február 1-jén alakult meg 38 taggal. Ezt bizonyítja az 1978. július 30-án birtokunkba került korabeli alapító okmány, amely egészen 1933-ig pontos kimutatást közöl a dalárdatagokról, annak kezdeményezőiről, támogatóiról. Íme a kezdeményezők (alapítók) névsora szólamonként, életkoruk feltüntetésével:
lásd oldalt
Az itt felsorolt személyek közül a túlnyomó többség iparos vagy kereskedő, de volt soraikban számos értelmiségi, kántor és vezető ember is.
A dalárda első elnökének Demeter Béla kollégiumi tanárt választották, aki 1922. január 1-jétől tagja a dalárdának.
A fent említett dokumentumban 1933 decemberéig 175 név szerepel. A létszám viszont soha nem haladta túl a 40–45-öt. A jegyzet rovat pontosan mutatja a mozgást, amiből kitűnik, hogy elég sokan maradtak ki, vagy a szigorú alapszabályzat eltanácsolta azokat, akik nem jártak rendszeresen próbákra. A tagsági díjat havi 5 lejben állapították meg, de a jövedelem szerint lehetett kevesebb is, sőt, a kisjövedelműeket a közgyűlés felmenthette a tagdíj fizetése alól.
Ugyanezen év október 1-jén Brassóban megalakult a Romániai Magyar Dalosszövetség, amely összefogta és irányította a magyar kórusok munkáját, Magyar Dal címmel szakfolyóiratot is alapított, és rövid idő alatt a legnagyobb, legreprezentatívabb romániai magyar egyesületté nőtte ki magát. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy keményfejű, széthúzó székelymagyar természetünknek köszönhetően ezt az egyesületet 1989 után, az újraalakulás pillanatában sikerült kettészakítani. Így jelenleg a Kolozsvár székhelyű Dalosszövetség mellett létezik egy másik dalegylet is Székelyudvarhely székhellyel, mely pillanatnyilag több magyar ajkú kórust egyesít, mint a Dalosszövetség.
(folytatjuk)
